2021. ápr. 28.

Euphrosyne – Goethe elégiája Szász Károlytól*

 


(Fölolvastatott 1875. október 27-dikén.)

Az eredeti helyesírás megtartásával!

 

Már a legmagasabb ormon s jég födte tetőn is

A bucsuzó napnak bíbora, fénye enyész,

Éjbe borúlt rég völgy, rohanó patak, és az utasnak

Ösvenye; vágyva tekint ő napi czélja felé:

A pásztorkunyhó csendjéhez. Az isteni álom,

E vídám úti társ, őt megelőzni siet

S otthon várja; szelid mákját már fonja mosolygva,

Hogy ma se késsék el megkoszorúzni fejem’!

Ah de mi fénylik amott, bérczről leragyogva, s a habzó

Víz ködpáráin tiszta sugárt lövel át?

Tán a bércz titkos hasadékin a nap ragyog által:

Mert nem földi a fény, mely szemeimbe mosolyg.

Izzó felhőként hömpölygve közelg. Csuda tölt el:

Nem mozgó alakot ölt-e a lenge sugár?

Mely’k istennő az, mely’k múzsa, ki fölkeres itt is,

S eljő hívéhez, bérczei rengetegén?

Szép istennő, várj, ne siess! tova tünve ne csald meg

Fölgyúlt képzeletem’ s elragadott szivemet!

Oh, ha halandónak megmondhatd: fedd föl előttem

Isteni szép nevedet; vagy ha nem: arra segíts,

Hadd érezzem meg: Zeusz égi leányi közül, hogy

Mely’k vagy, költőd hadd zengje dicséretedet!

 

-„Hát nem is ismersz már, jó lélek? Hát alakomban,

Melyt egykor szeretél, már idegenre találsz?

Nem vagyok a földé bár többé s fájva szakadt el

Borzadozó lelkem szép korom élveitől;

Ámde, reméltem: még a barát lelkébe bevésve

Él, sőt még szebbé átnemesült alakom.

Ah, már mondja szemed, már mondja szemedben a könycsepp,

Hogy ráismere már Euphrosynére a hű.

Íme az elszakadó, bérczek s erdők vadonába

Jő érted s vándort fölkeres útaidon;

Jő, a barátot, apát, mestert meglátni újonnan,

S a vídám deszkák élvire visszatekint.

Hagyd fölidéznem a kort, hogy gyermeket engem az édes

Múzsák ámító művibe béavatál;

Hagyj átélveznem minden kis részletet, órát:

Visszaidézhetlent visszaidézni gyönyör.

 

Oh, hisz a könnyü napok boldog sürgésit, elilló

Értékét, akkor, vaj ki becsűlheti meg?

Most kicsinek látszik, de a szivnek még se csekély az:

Müvészet s szeretet nagy becset ád kicsinek.

Emlékszel: mikor a szinpad deszkáin, a felsőbb

Müvészet komolyabb lépcseihez vezetél?

Mint fiut, úgy néztél, gyerekül, Arthur nevet adva

S a nagy britt költő képletit öltve reám,

Izzó bősz vassal fenyegetve szegény szememet, míg

Búsan fordúlt el könytele pillanatod.**

Ah, de kegyes voltál hozzám, gyász éltemet óva,

Míg annak véget nem vet a szörnyü szökés.

Akkor gyöngéden fogtál föl, oh, összezuzottat,

S jó darabig szinlém kebleden én a halált.

Végre szemem’ fölvetve, borús arczodba tekinték,

Melylyel kedvenczed képe fölé hajolál.

Gyermeki hálával csókoltam a drága kezet meg,

Ajkam’ is ártatlan csókkal ajánlva neked.

Kérdém: mért komorúlsz el, atyám? Oh szólj, ha hibáztam!

Mondd: hogy próbáljam addig, a míg sikerül.

Fáradság nem bánt melletted; készen, örömmel

Ismétlek mindent, csak te taníts, te vezess!

Ám te szivedre vonál, forróbb öleléssel, a melytől

Mélyen megrezzent kis kebelembe szivem.

„Nem, kedves gyermek – szóltál – csak a mint nekem itt ma,

Holnap a városnak szint’ ily alakba mutasd!

Inditsd őket meg, mint engem, s megjön a tetszés

S a legszikkadtabb szembül is árad a köny.

Mégis a legjobban rám hatsz, ki karomba fogálak,

Kit már csak színlett holtod is úgy megijeszt.

 

Oh természet! nagy s biztos vagy minden utadban,

Egy örökös törvényt ismer az ég, meg a föld!

Év jő évre; tavasz hő nyárnak nyújtja mosolygva,

Dús ősznek nyúgodt tél szaka nyújtja kezét.

Sziklafal áll mereven; mélyen vájt boltozatából

Önti kifogyhatlan’ árjait a zuhatag;

Folyvást zöld a fenyű; s leveletlen cserje is ápol

Rűgyet titkon, már télen is, ágai közt.

Mindent törvény szül s pusztít el is; oh, csak az ember

Drágább létének végzete ingadozó!

Nem mindig bucsuzik viruló gyerekétül a halni

Önként kész apa, kit nem szomorítna e vég;

Nem mindig fiatal kéz zárja szemét le az önként

Elhúnyó aggnak, nem kimerültnek erős:

Ah hányszor forditja meg ádáz végzet a rendet,

Hányszor gyászol az agg gyermeket és unokát,

S áll, mint sebzett törzs, megtépve a jégzivatartól,

Mely legszebb fiatal sarjait összetöré!...

Igy hata át, kedves gyermek, mély fájdalom engem,

Karjaimon mikor ál hulla gyanánt feküvél,

Ámde öröm látnom: hogy üdülsz föl, kedves, újonnan

Szép fiatalságban, hőn dobogó szivemen.

Ál fiu! vígan ugorj tova most! Majd, lányul örömre

Nősz a világnak föl, tiszta gyönyörre nekem.

Igy igyekezz’ mindig, s természeti szép adományid’

Fejtse a művészet, egyre haladva, tovább.

Élj örömemre soká; s mielőtt sír-éjre bezárul:

Ritka tehetséged’ teljibe’ lássa szemem!”

- Igy szóltál. S én nem feledém soha e komoly órát;

Fejlődtem, szem előtt tartva dicső szavadat.

Oh mily örömmel is imétlém a beszédet, a melynek

Mély tartalmát e gyermeteg ajkra bizád.

Oh mint éledtem szemeid sugarán! az elámúlt

Néző tér közepett azt keresém egyedül.

Most majd ott állasz; de oh Euprosynéd, szemeidnek

Nem lebben többé fel gyönyörödre, soha!

Nem hallod többé a tanitványt, kit szerető bú

Hangján szólni korán, ah mi korán tanitál!

Mások jőnek majd, neked is tán tetszeni fognak:

Még nagy művészt is árnyba borít a nagyobb.

Ámde te el ne feledj! Ha lesz egykor majd, ki vidáman

Lejt, zajgó tömegek zürzavarába, feléd,

S intésedre hajol szivesen, s mosolyodnak örül, s ott

érzi magát csak jól, hova te állitod őt,

Nem sajnál munkát, szorgalmat, s teljes erővel

A sír partjáig hoz szives áldozatot:

Jó sziv! gondolj rám akkor s mondjad, noha későn:

Íme Euphrosyném fölkele újra nekem!

… Mondani még vágynék sokat; oh, de az elszakadónak

Egy szigorú szózat tiltja maradni tovább.

Légy boldog! Hí már ama szózat s menni siettet;

Még csak egyet kérek, jó szived adja meg azt.

Megzengetlenül, oh, ne bocsáss örök éjbe leszállnom!

Múzsáktól nyer csak némi kis éltet a holt.

Persephoné országában tömegekbe’ sürögnek

A neveik-vesztett árnyak alaktalanúl.

Ámde kit a költő megdallott: névvel, alakkal

Bir mind egyenkint s isteni körben örül.

Én is örömmel járhatok ott, megzengve dalodban;

A komor istennő rám szeliden mosolyog.

Nyájasan is fogadand; nevemen nevez; akkor előmbe

Lépnek trónjától mind amaz isteni nők.

Szólit Pénelopé, ez a hű nők dísze, virága;

S Évadné, szeretett férjet ölelve kara.

Ifjabbak közelebb jőnek, kora sirba leküldvék;

Köz sorsunkon együtt ömlenek, oh, könyeink.

Ott jő Antigoné, legjobb testvér a világon,

És Pólyxena, ki násznyoszolyán hala meg.

Mint testvérimhez, méltón megyek én elejökbe,

Mert a tragédia szent s nyájas alakjai ők,

Engemet is költő képzett; s mit tőlem az élet

Megvont: rajtam majd éneke végzi be azt!”

 

Igy szólott… s még szólna tovább! de az édes ajak, bár

Halkan mozdúl még, hangja remegve kihal.

Mert ama hömpölygő bíbor felhőkbül előlép

Nyájasan és szeliden Hermes, az isteni lény.

Pálczáját fölemelve mutat – s mindkettejöket már

Tornyosuló felhők rejtik el a szem elől.

Mélyebb lesz a setét körülem; zuhogóbban omolnak

A vizek árjai lenn, süppedező utamon.

Engem a gyász elfog, lenyom, elzsibbasztja erőmet,

S egy szirt lágy moha vesz keblire, roskadozót.

Keblem húrjait a bú tépi, könyűim omolnak,

Míg fut az éj, s hajnal szürkül a fák sudarán…

 

*) Goethe ez elégiát 1797-ben, schweitzi útjában írta. Euphrosyne (a három gráczia egyike) nevével a költő Becker Henrik weimari udvari szinész nejét, Neumann Krisztinát, e fiatalon elhalt jeles szinésznőt jelöli, kit, mint szinész apja (Neumann) után fiatalon elmaradt árvát, felismervén benne a legszebb természeti tehetséget, maga nevelt és k*épzett művésznővé, tanitotta be neki szerepeit, gyakorolta be vele azokat, többi közt Arthur herczegfit is a Shakespeare János királyában, a mire az elégiában is oly megható vonatkozás van. A fiatal művésznő akkor halt meg, midőn Goethe épen schweitzi után volt. „A hegek közt ért – irja Aunaljaiban 1797-ről – a legszomorúbb tudósitás: Neumann Krisztina, Beckerné, meghalt. Neki szenteltem Euphrosyne czimű elégiámat. Szeretetteljes, megtisztelő emlék mind az, a mit a halottaknak adhatunk.” – „Nem tagadom, irja ugyanonnan egy levelében, hogy a Beckerné halála nagyon fájdalmasan hatott reám. Sok tekintetben kedves volt ő nekem. Halálának hire nem lepett meg, rég vártam, mikor ez alaktalan hegyek közt talált.” – A szinhelyet „ez alaktalan hegyek” közé teszi Goethe. A havasok közt éjjel, bánatba merülve ül, midőn a kedves árny megjelen előtte. Emlékezetébe hozza mesterének a régi időt, tanulmányait az ő vezérlete alatt. Midőn búcsuzik, arra kéri a költőt: énekelje meg őt, hadd ne menjen megnevezetlenül az alvilági árnyak közé. Ime, e kérelmet teljesiti a költő, s művével örökéletüvé teszi az elhunytnak nevét, alakját.

**) Goethe t. i. a saját házánál tarott begyakorló magánprübán maga helyettesitette a jelenet másik személyét, a kis Arthur megvakitásával megbizott Hubertet. Az egész csak annak érthető, a ki a darabot ismeri.

A forditó.

 

Forrás: A Kisfaludy-Társaság évlapjai – Új folyam – XI. kötet – Bp., 1876.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése