(Fölolvastatott 1875. október 27-dikén.)
Az eredeti helyesírás megtartásával!
Már a legmagasabb ormon s jég födte tetőn is
A bucsuzó napnak bíbora, fénye enyész,
Éjbe borúlt rég völgy, rohanó patak, és az utasnak
Ösvenye; vágyva tekint ő napi czélja felé:
A pásztorkunyhó csendjéhez. Az isteni álom,
E vídám úti társ, őt megelőzni siet
S otthon várja; szelid mákját már fonja mosolygva,
Hogy ma se késsék el megkoszorúzni fejem’!
Ah de mi fénylik amott, bérczről leragyogva, s a habzó
Víz ködpáráin tiszta sugárt lövel át?
Tán a bércz titkos hasadékin a nap ragyog által:
Mert nem földi a fény, mely szemeimbe mosolyg.
Izzó felhőként hömpölygve közelg. Csuda tölt el:
Nem mozgó alakot ölt-e a lenge sugár?
Mely’k istennő az, mely’k múzsa, ki fölkeres itt is,
S eljő hívéhez, bérczei rengetegén?
Szép istennő, várj, ne siess! tova tünve ne csald meg
Fölgyúlt képzeletem’ s elragadott szivemet!
Oh, ha halandónak megmondhatd: fedd föl előttem
Isteni szép nevedet; vagy ha nem: arra segíts,
Hadd érezzem meg: Zeusz égi leányi közül, hogy
Mely’k vagy, költőd hadd zengje dicséretedet!
-„Hát nem is ismersz már, jó lélek? Hát alakomban,
Melyt egykor szeretél, már idegenre találsz?
Nem vagyok a földé bár többé s fájva szakadt el
Borzadozó lelkem szép korom élveitől;
Ámde, reméltem: még a barát lelkébe bevésve
Él, sőt még szebbé átnemesült alakom.
Ah, már mondja szemed, már mondja szemedben a könycsepp,
Hogy ráismere már Euphrosynére a hű.
Íme az elszakadó, bérczek s erdők vadonába
Jő érted s vándort fölkeres útaidon;
Jő, a barátot, apát, mestert meglátni újonnan,
S a vídám deszkák élvire visszatekint.
Hagyd fölidéznem a kort, hogy gyermeket engem az édes
Múzsák ámító művibe béavatál;
Hagyj átélveznem minden kis részletet, órát:
Visszaidézhetlent visszaidézni gyönyör.
Oh, hisz a könnyü napok boldog sürgésit, elilló
Értékét, akkor, vaj ki becsűlheti meg?
Most kicsinek látszik, de a szivnek még se csekély az:
Müvészet s szeretet nagy becset ád kicsinek.
Emlékszel: mikor a szinpad deszkáin, a felsőbb
Müvészet komolyabb lépcseihez vezetél?
Mint fiut, úgy néztél, gyerekül, Arthur nevet adva
S a nagy britt költő képletit öltve reám,
Izzó bősz vassal fenyegetve szegény szememet, míg
Búsan fordúlt el könytele pillanatod.**
Ah, de kegyes voltál hozzám, gyász éltemet óva,
Míg annak véget nem vet a szörnyü szökés.
Akkor gyöngéden fogtál föl, oh, összezuzottat,
S jó darabig szinlém kebleden én a halált.
Végre szemem’ fölvetve, borús arczodba tekinték,
Melylyel kedvenczed képe fölé hajolál.
Gyermeki hálával csókoltam a drága kezet meg,
Ajkam’ is ártatlan csókkal ajánlva neked.
Kérdém: mért komorúlsz el, atyám? Oh szólj, ha hibáztam!
Mondd: hogy próbáljam addig, a míg sikerül.
Fáradság nem bánt melletted; készen, örömmel
Ismétlek mindent, csak te taníts, te vezess!
Ám te szivedre vonál, forróbb öleléssel, a melytől
Mélyen megrezzent kis kebelembe szivem.
„Nem, kedves gyermek – szóltál – csak a mint nekem itt ma,
Holnap a városnak szint’ ily alakba mutasd!
Inditsd őket meg, mint engem, s megjön a tetszés
S a legszikkadtabb szembül is árad a köny.
Mégis a legjobban rám hatsz, ki karomba fogálak,
Kit már csak színlett holtod is úgy megijeszt.
Oh természet! nagy s biztos vagy minden utadban,
Egy örökös törvényt ismer az ég, meg a föld!
Év jő évre; tavasz hő nyárnak nyújtja mosolygva,
Dús ősznek nyúgodt tél szaka nyújtja kezét.
Sziklafal áll mereven; mélyen vájt boltozatából
Önti kifogyhatlan’ árjait a zuhatag;
Folyvást zöld a fenyű; s leveletlen cserje is ápol
Rűgyet titkon, már télen is, ágai közt.
Mindent törvény szül s pusztít el is; oh, csak az ember
Drágább létének végzete ingadozó!
Nem mindig bucsuzik viruló gyerekétül a halni
Önként kész apa, kit nem szomorítna e vég;
Nem mindig fiatal kéz zárja szemét le az önként
Elhúnyó aggnak, nem kimerültnek erős:
Ah hányszor forditja meg ádáz végzet a rendet,
Hányszor gyászol az agg gyermeket és unokát,
S áll, mint sebzett törzs, megtépve a jégzivatartól,
Mely legszebb fiatal sarjait összetöré!...
Igy hata át, kedves gyermek, mély fájdalom engem,
Karjaimon mikor ál hulla gyanánt feküvél,
Ámde öröm látnom: hogy üdülsz föl, kedves, újonnan
Szép fiatalságban, hőn dobogó szivemen.
Ál fiu! vígan ugorj tova most! Majd, lányul örömre
Nősz a világnak föl, tiszta gyönyörre nekem.
Igy igyekezz’ mindig, s természeti szép adományid’
Fejtse a művészet, egyre haladva, tovább.
Élj örömemre soká; s mielőtt sír-éjre bezárul:
Ritka tehetséged’ teljibe’ lássa szemem!”
- Igy szóltál. S én nem feledém soha e komoly órát;
Fejlődtem, szem előtt tartva dicső szavadat.
Oh mily örömmel is imétlém a beszédet, a melynek
Mély tartalmát e gyermeteg ajkra bizád.
Oh mint éledtem szemeid sugarán! az elámúlt
Néző tér közepett azt keresém egyedül.
Most majd ott állasz; de oh Euprosynéd, szemeidnek
Nem lebben többé fel gyönyörödre, soha!
Nem hallod többé a tanitványt, kit szerető bú
Hangján szólni korán, ah mi korán tanitál!
Mások jőnek majd, neked is tán tetszeni fognak:
Még nagy művészt is árnyba borít a nagyobb.
Ámde te el ne feledj! Ha lesz egykor majd, ki vidáman
Lejt, zajgó tömegek zürzavarába, feléd,
S intésedre hajol szivesen, s mosolyodnak örül, s ott
érzi magát csak jól, hova te állitod őt,
Nem sajnál munkát, szorgalmat, s teljes erővel
A sír partjáig hoz szives áldozatot:
Jó sziv! gondolj rám akkor s mondjad, noha későn:
Íme Euphrosyném fölkele újra nekem!
… Mondani még vágynék sokat; oh, de az elszakadónak
Egy szigorú szózat tiltja maradni tovább.
Légy boldog! Hí már ama szózat s menni siettet;
Még csak egyet kérek, jó szived adja meg azt.
Megzengetlenül, oh, ne bocsáss örök éjbe leszállnom!
Múzsáktól nyer csak némi kis éltet a holt.
Persephoné országában tömegekbe’ sürögnek
A neveik-vesztett árnyak alaktalanúl.
Ámde kit a költő megdallott: névvel, alakkal
Bir mind egyenkint s isteni körben örül.
Én is örömmel járhatok ott, megzengve dalodban;
A komor istennő rám szeliden mosolyog.
Nyájasan is fogadand; nevemen nevez; akkor előmbe
Lépnek trónjától mind amaz isteni nők.
Szólit Pénelopé, ez a hű nők dísze, virága;
S Évadné, szeretett férjet ölelve kara.
Ifjabbak közelebb jőnek, kora sirba leküldvék;
Köz sorsunkon együtt ömlenek, oh, könyeink.
Ott jő Antigoné, legjobb testvér a világon,
És Pólyxena, ki násznyoszolyán hala meg.
Mint testvérimhez, méltón megyek én elejökbe,
Mert a tragédia szent s nyájas alakjai ők,
Engemet is költő képzett; s mit tőlem az élet
Megvont: rajtam majd éneke végzi be azt!”
Igy szólott… s még szólna tovább! de az édes ajak, bár
Halkan mozdúl még, hangja remegve kihal.
Mert ama hömpölygő bíbor felhőkbül előlép
Nyájasan és szeliden Hermes, az isteni lény.
Pálczáját fölemelve mutat – s mindkettejöket már
Tornyosuló felhők rejtik el a szem elől.
Mélyebb lesz a setét körülem; zuhogóbban omolnak
A vizek árjai lenn, süppedező utamon.
Engem a gyász elfog, lenyom, elzsibbasztja erőmet,
S egy szirt lágy moha vesz keblire, roskadozót.
Keblem húrjait a bú tépi, könyűim omolnak,
Míg fut az éj, s hajnal szürkül a fák sudarán…
*) Goethe ez elégiát 1797-ben, schweitzi útjában írta. Euphrosyne (a három gráczia egyike) nevével a költő Becker Henrik weimari udvari szinész nejét, Neumann Krisztinát, e fiatalon elhalt jeles szinésznőt jelöli, kit, mint szinész apja (Neumann) után fiatalon elmaradt árvát, felismervén benne a legszebb természeti tehetséget, maga nevelt és k*épzett művésznővé, tanitotta be neki szerepeit, gyakorolta be vele azokat, többi közt Arthur herczegfit is a Shakespeare János királyában, a mire az elégiában is oly megható vonatkozás van. A fiatal művésznő akkor halt meg, midőn Goethe épen schweitzi után volt. „A hegek közt ért – irja Aunaljaiban 1797-ről – a legszomorúbb tudósitás: Neumann Krisztina, Beckerné, meghalt. Neki szenteltem Euphrosyne czimű elégiámat. Szeretetteljes, megtisztelő emlék mind az, a mit a halottaknak adhatunk.” – „Nem tagadom, irja ugyanonnan egy levelében, hogy a Beckerné halála nagyon fájdalmasan hatott reám. Sok tekintetben kedves volt ő nekem. Halálának hire nem lepett meg, rég vártam, mikor ez alaktalan hegyek közt talált.” – A szinhelyet „ez alaktalan hegyek” közé teszi Goethe. A havasok közt éjjel, bánatba merülve ül, midőn a kedves árny megjelen előtte. Emlékezetébe hozza mesterének a régi időt, tanulmányait az ő vezérlete alatt. Midőn búcsuzik, arra kéri a költőt: énekelje meg őt, hadd ne menjen megnevezetlenül az alvilági árnyak közé. Ime, e kérelmet teljesiti a költő, s művével örökéletüvé teszi az elhunytnak nevét, alakját.
**) Goethe t. i. a saját házánál tarott begyakorló magánprübán maga helyettesitette a jelenet másik személyét, a kis Arthur megvakitásával megbizott Hubertet. Az egész csak annak érthető, a ki a darabot ismeri.
A forditó.
Forrás: A Kisfaludy-Társaság évlapjai – Új folyam – XI. kötet – Bp., 1876.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése