2021. ápr. 28.

Horváth Ákos (1888-1952): Itt tul a vén palánkon

 

A zöld mohás, elkorhadt, vén palánkot

A vadszőlő indája befutotta.

Lila szeder gyümölccsel terhes ága

Vén tolvajként búvik meg közte lopva.

Hervadt-piros levelek  hulladoznak,

Lágy ökörnyál uszik a lanyha légben –

S fenn, az égbolt aranyköd kékje mélyén

Vándor gólyák keringnek útra készen.

 

Őszi béke, - hervadó, bús lemondás

Öleli át a csendes, ősi kertet,

Vén, odvas fák elhervadt lombja mélyén

Őszi tücskök szomorún ciripelnek.

Néha-néha megérett, piros alma

Koppanva hull a tikkadt, sárga gyepre, -

Friss gyümölcsöt keres a zümmögő méh,

Tubarózsa illattól részegedve.

 

Szép emlékek, elszállott gyermekévek

Kisértenek, ha néha ott bolyongok…

uram Isten! Mikor még minden álmom

T voltatok gyümölccsel rakott lombok!

Mikor még a bozótos, ősi kert volt

Az én szelid, zárkózott kis világom,

S titkok titka volt még az én előttem,

hogy mi van túl a korhadt, vén palánkon.

 

Hanyatt fekve a fűben, órahosszatt

El-elszállott a lelkem messze földre,

S elgondoltam: mi lenne, hogyha egyszer

Az ősi, vén palánkot összetörve

Kirontanék a kertből, mit se bánva,

Ki a rétre, szabadon, mint a férfi, -

S vándorolnék nagymessze, kék hegyen túl,

Más országot, más embert látni, nézni.

 

Hajh, azóta elhagytam már a kertet,

S hosszú évek bús útja van mögöttem.

S ledöntve sok elkorhadt, vén palánkot:

Komor város szomorú rabja lettem.

De jaj nekem! Jaj, mert én ott születtem,

S legyen bár az egész föld tárva-nyitva:

Sirva érzem, mi van itt, túl a kerten,

S halálomig egy vágyam: vissza, vissza!

 

Forrás: Élet 2. évf. 2. kötet, Bp. Stephaneum Nyomda R. T. 1910. aug. 7.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése