A zöld mohás, elkorhadt, vén palánkot
A vadszőlő indája befutotta.
Lila szeder gyümölccsel terhes ága
Vén tolvajként búvik meg közte lopva.
Hervadt-piros levelek hulladoznak,
Lágy ökörnyál uszik a lanyha légben –
S fenn, az égbolt aranyköd kékje mélyén
Vándor gólyák keringnek útra készen.
Őszi béke, - hervadó, bús lemondás
Öleli át a csendes, ősi kertet,
Vén, odvas fák elhervadt lombja mélyén
Őszi tücskök szomorún ciripelnek.
Néha-néha megérett, piros alma
Koppanva hull a tikkadt, sárga gyepre, -
Friss gyümölcsöt keres a zümmögő méh,
Tubarózsa illattól részegedve.
Szép emlékek, elszállott gyermekévek
Kisértenek, ha néha ott bolyongok…
uram Isten! Mikor még minden álmom
T voltatok gyümölccsel rakott lombok!
Mikor még a bozótos, ősi kert volt
Az én szelid, zárkózott kis világom,
S titkok titka volt még az én előttem,
hogy mi van túl a korhadt, vén palánkon.
Hanyatt fekve a fűben, órahosszatt
El-elszállott a lelkem messze földre,
S elgondoltam: mi lenne, hogyha egyszer
Az ősi, vén palánkot összetörve
Kirontanék a kertből, mit se bánva,
Ki a rétre, szabadon, mint a férfi, -
S vándorolnék nagymessze, kék hegyen túl,
Más országot, más embert látni, nézni.
Hajh, azóta elhagytam már a kertet,
S hosszú évek bús útja van mögöttem.
S ledöntve sok elkorhadt, vén palánkot:
Komor város szomorú rabja lettem.
De jaj nekem! Jaj, mert én ott születtem,
S legyen bár az egész föld tárva-nyitva:
Sirva érzem, mi van itt, túl a kerten,
S halálomig egy vágyam: vissza, vissza!
Forrás: Élet 2. évf. 2. kötet, Bp. Stephaneum Nyomda R. T. 1910. aug. 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése