I.
HANS HEINZ EWERS
A BORZALOMNAK megvan a maga irodalma. Tavaly egy német író kiadott egy kötetet, amelyben szemenszedett kísértet-novellák voltak egy csokorba foglalva. (Gespensternovellen.)
A gyűjtemény közel se teljes. E. T. A. Hoffmann, Maupassant, Edgar Allan Poe, Selma Lagerlöf, Heinrich von Kleist vannak benne képviselve, mindegyik egy-egy kísértetnovellával, de még valami tíz ilyen kötetet lehetne megtölteni a félelem, a rémület, a borzalom literatúrájából. Az illusztris névsorból például hiányzik Wells, Geijerstam és Hans H. Ewers neve. Ez az osztályozási szempont kissé korlátolt és németes, de fogalmat ad arról, micsoda roppant s sokféle ez az irodalom és hogy az olvasóközönség nem nem csak jámbor és egészséges könyvekre van szüksége, hanem excitansokra és narkotikumokra is, amelyek a fáradt, felcsigázott idegeket hevítik vagy nyugtatják, mint a fekete kávé és az ópium. Párisban a borzalomnak egy külön színháza van, ahol kizárólag sötét és véres drámákat adnak. Ez a színház minden este megtelik. Van azután egy kabaré is, az „Enfer”, amely koporsókkal, csontvázakkal, kripták rémületével csalogatja nemcsak a kíváncsi idegeneket, de magukat a párisiakat is. Az, aki belép ide, megdöbben, nem az ízléstelen hatásvadászat szegényes fantáziájától, nem a bús tréfától, nem a színházi gyásztól, de attól a gondolattól, hogy ez a halál-kabaré már réges-rég virágzik és üzleti számításait mindig plusszal zárja le. Úgy látszik, szükség van rá.
A borzalom pszichológiája igen bonyolult. az, ami mást elborzaszt, engem esetleg megnevettet. Régente véres fürtökkel, koponyákkal, síri árnyakkal rémítgették az olvasót. ezek mintegy a rémület alapegységei. Brutális, drasztikus, paraszti hatáseszközök. Az ijedelem pedig egy csalódás eredménye. Valami olyant látunk, vagy hallunk, amit nem vártunk. Különösen a romantikusok operáltak ily éjféli szörnyűségekkel, a XVII. század angol drámaírói, Victor Hugó és társai, a XIX. század német romantikusai, akik lépten-nyomon elkeverik a valóság és a fantázia határait és szellemekről, gyilkosokról, vörös frakkos hóhérokról írnak. A francia dekadensek a XIX. század derekán szintén ilyen eszközökkel hatnak, de ők már inkább affektálnak, inkább maguknak tetszelegnek, inkább a finnyásokat csapják be és a nyárspolgárokat képesztik el, mint magukat (pour épater les bourgeois).
Azóta azonban a koponya elvesztette feltétlen hatását. Ha este véletlenül a szobámban vigyorog felém, talán megrettenek, de már az anatómiai intézetben természetesnek találom, helyénvalónak, mint a konyhában a kanalat. Minden az ideg-diszpozíciómtól függ. Idegrendszerünk finomodott s ügyesebb, ravaszabb, rafináltabb ijesztésre van szükségünk. Egyéni lett a megrettentés művészete is. Mióta Freud, a bécsi pszichológus fölfedezte az öntudatunk alatt levő élet hatalmas imperiumát, amely épp oly tág, gazdag és érdekes, mint az érzékkel érzékelhető, ezen a ponton, ezen a földalatti területen keresik az írók is a sejtelem kulcsát, a félelem gyökereit is. Eddig csak a terebélyét látták, az ágait, a leveleit. Most néhányan észreveszik azokat a finom hajszálgyökereket, amelyek az ismeretlen sötétségbe nyúlnak.
Ilyen író Hans Heinz Ewers is.
Ez a fiatal német novellista a borzalom szubliminális elemeit keresi, azokat a lelki momentumokat, amelyek önmagukban hordozzák magyarázatukat, tovább nem analizálhatók, kisebb egységekre nem bonthatók. Azért nála is megtalálhatók a romantikusok kellékei. Ő is romantikus. Neoromantikus. Eszközei megfinomultak. Neki is vannak kísérletei, de az ő kísértetei nem mindig éjfélkor és ködben kísértenek, de lehet, hogy délben, verőfényben és lehet, hogy a kísértet húsból és vérből való, kézzel fogható, földi kísértet, aki éppen természetességével rettent meg. Nála tehát a borzalom nem primärjellegű. Inkább valaminek a visszatükrözése, egy sugártörés, egy árnyék árnyéka a tükörben. Meglepetésünk lélektani alapja ezúttal is a csalódás. Csakhogy ez a csalódás vékonyabb szálakból van szőve. El tudok képzelni embereket bizonyos idegdiszpozícióval, akiket bizonyos körülmények között halálra ijeszt valami gyöngéd nesz is, egy ártatlan szó, egy napsugár, amely ragyogva hullik be az ablakon. Ilyenek az ő emberei. Gondoljuk el, hogy egy pelyhet akarunk fölemelni s a pelyhet egyszerre ólomnehéznek találjuk. Képzeletünkben meging a fizikai világban való hitünk, valótlanság lesz a valóság és lehető minden fantázia. Idegeinken a rémület cikáz át. Gondoljuk el aztán, hogy mindezt álmodjuk. Az álomban ez a jelentéktelen meglepetés a rémület színében tűnik föl és öntudatlanul is szimbolikus jelentőséget tulajdonítunk neki. Hans Heinz Ewers világa is tele van szimbólumokkal. Mindazt, amit a régi kísértetnovellák mint elsődleges realitást tárgyaltak, ő egyéniségeken keresztül csillantja felénk, érzékeny, félénk, lelkek lemezére vetíti, az álmok zavaros világába viszi. Visszaéljük, viszontlátjuk, álmodjuk a borzalmat.
Hans Heinz Ewers írói egyénisége egyoldalú. Minden írása ebben a gondolatkörben mozog. Ama írók közül való, akit az egyoldalúság érdekessé, naggyá, grandiózussá tesz, mint Baudelaire, Villiers, De l’Isle Adam vagy Rimbaud. Érdeklődése szűk körű, de víziói annál erősebbek és elevenebbek. Írói fiziognomiája pedig kemény és jellegzetes vonalakkal van körülrajzolva. Egyetlen tanulmánya Allan Edgar Poeról, az amerikai költő titokzatos poéziséről szól. Könyvei Die Besessenen, Die Ginsterhexe, Das Grauen, Die verkaufte Grossmutter, Mit meinen Augen egytől-egyig a valóság fiktív voltát és az ismeretlen, a megismerhetetlen érzés- és gondolatszférák valóságát hirdetik végzetes erővel, sötét és lázas szerelemmel. Nincs lehetetlen. Egyik novellájában az álom vitatkozik az emberrel. Az álom, azt mondja, hogy ő álmodja az álmodót. Az álmodó pedig erőlködve akarja bebizonyítani az ellenkezőjét. Egy álom az álomban. Ez az ő világa.
A határok ködösek s ő a magyarázattal majdnem mindig adós marad. Az indokolás nem reá tartozik. Ezt nekünk kell megtalálnunk önmagunkban és az ismeretlenség óriási birodalmában. Mások ravasz fogásokkal, kusza és bonyolult logikával igyekeznek elhitetni kísértettörténeteiket, egy matematikai hálózatba, egy kitervelt koordináta-rendszerbe helyezve a hihetetlent. Ő nem teszi ezt. Mindig nyitva hagy egy kaput. Érzései annyira intenzívek, hogy nem szorulnak magyarázatra s szinte valósággá válnak. Ismeretlen erők csomópontjaiban élünk. A halottak beszélnek, cselekszenek, hatnak, az élők pedig távoli és rettenetes szuggesztiók hatása alatt bábokká válnak és elvesztik önállóságukat.
Egy francia költő megalkotta a csúnya esztétikáját.
Hans Heinz Ewers a lehetetlen lehetőségét éli, írja és álmodja.
Forrás: Élet 2. évf. 2. kötet, Bp. Stephaneum Nyomda R. T. 1910. szept. 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése