A végtelenbe nyuló messze sík
A nedves ég alatt hallgatva gyászol.
S a sok mező oly néma, árva, távol
A viharos ég is sötétedik.
Borzong a víz, remegnek a gyepük,
Az égerfák csüggedve lehajolnak,
Mint hogy ha gyásznak, éji borzalomnak
Borús sejtelme szállna mindenütt.
Csupán a part mentébe füstölög
Egy házikó a nyárfasor között
S egy óriás malom forog zokogva
É a határtalan mezőn olyan
Gondolkozóan, búsan, álmosan
Bukik le, föl a hófehér vitorla.
Ford.: Kosztolányi Dezső
Forrás: Élet 2. évf. 2. kötet, Bp. Stephaneum Nyomda R. T. 1910. júl. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése