(Felolvastatott 1876. február 6-án)
Egy igen előkelő s igen boldogtalan hölgy sorsa fordul figyelmünk e pillanatban, hölgy felé, ki maga mondta magáról, hogy a legnyomorúbb minden bús hölgy között. A dán udvar levegőjének körében született, királyi tanácsadó volt az apja, deli levente a testvére, s szép maga egy királyfi szerelmének kegyével kitüntetve. Ki tudja, mily szép jövő kecsegteté. Magányos óráiban, ábrándokra hajlandó levén, nem csak azzal a gondolattal kéjelgett, hogy bírni fogja azt, aki
Udvarfi, hős, tudós, szeme, kardja, nyelve,
A szép ország reménye és virága,
Az izlés tükre, minta egy szoborhoz,
Figyelme tárgya minden figyelőnek;
hanem e férfiú által és vele együtt bírni fogja a trónt is. Ezek igen szédítő kilátásai egy fogékony leányszívnek. Ki tudná kebelét csábjok elől elzárni, ki maradna illetetlenül illatuk mákonyától?
A szép Ofélia nem. Mohón élvezte a kábító virág illatát, míg, maga is hervadandó virág, le nem tört ifjú nyílásának szép idejében. A híres tragédia balsorsos alakjai közül legkeserűbb szánalmunkat ő veszi igénybe. Mind a többiben van valamely ellentálló erő, valamely önvédelmi képesség, valami akaratbeli összefüggés szereplésök és katasztrófájok között, amely gyászos végzetökben vigasztaló ellensúlyos momentumul szolgál. Ő csak vesztes, ő csak mint áldozat vonul el szemeink előtt. Talán kaczérság ingerli a tanácsot követnie, midőn apja meghagyja neki, hogy tartózkodóbb legyen királyfi udvarlója iránt, s talán reméli, hogy magára nézt üdvös fordulatot idézhet föl egy kínos helyzetből, midőn magát a királyi őrült játékának kikémlésére fölhasználni engedi; de mindkettőért nyomban nehéz szívfájdalommal bűnhődik, s oknak egyik sem elegendő arra a borzasztó sorsra, melynek önkéntelen elébe megyek s áldozatává is lesz.
A királyfi elfordul tőle, majd apjának gyilkosává lesz, s Ofélia leányelméje darabokra törik, mint ahogy már darabokra van törve szíve. Senki nélkül futos a palotában, majd az utcán a vele történtek zavaros elméjében feltünedező árnyékait kergetve, míg egy korhadt fűzfáról a vízbe nem esik. A királyné beszéli el halálát oly megindító leírással:
Egy füzfa hajlik a patak fölé
Mely szürke lombját visszatükrözi.
Ahhoz vivé ő eszelős füzérit.
. . . . . . .
Ott egy lehajló ágra koszorúját
Függesztené, s a mint kapaszkodik,
Egy gonosz ág letört, s ő maga is
Gyom-ékszerével a siró folyamba
Zuhant alá. Ruhája szétterülve
Mint hableányt tartá fen egykorig;
Mi közben régi nótákból danolt,
Mint ki nem is gyanitja önbaját,
Vagy oly teremtmény, ki a vizelem
Szülötte és lakója. Csakhamar
Azonban ittas és nehéz ruhái
Dallam köréből levonák szegényt
Sáros halálba.
Mikor az isten haragszik s vihart küld reánk, amely tölgyeket, házakat dönt le, embert, állatot sodor el, s pusztít taposó lábakkal, öldöklő kezekkel: mindenki természetesnek találja, hogy itt is egy romot, ott is egy romot lát, itt is egy-egy halott, ott is egy-egy áldozat hever. Nem a házakat siratja, hanem a várost, nem a kalászokat, hanem a vetést. Így a nagy tragédiák véres aratása. Csapás csapásra hull és letarolja az erőst, a gyöngét, a küszködőt s a védtelent egyaránt. Az esemény nagyszerű volta az áldozatok általános indoka. Elemi erő nyilatkozik a költő merész intézkedéseiben, a sors kényszerítő hatalmának ereje, mely megnyugvásra is kényszerít bennünket. Mennyi része van azoknak saját vesztök fölidézésében, akik elhullanak a hős mellett, vizsgálni lehet, de nem tartozik a dolog lényegére. Ha egészen ártatlanul esik is el valaki, azért a tragédia nem hibás. Olyan az, mint aki a csatába ment. Nem válogatnak ott hősben, gyávában, gonoszban, istenfélőben: hull az áldozat vegyest, és az esemény nagysága, impozáns volta takarja dicsfényével a párolgó téren a csonka áldozatokat. Hamlet tragédiájának kiegészítő része Ofélia gyászos sorsa, de a tragédia voltaképpi anyagát csak érinti. Azért, hogy nagyon bájos és nagyon megindító, s mivel egyszersmind a legközértetűbb érzelmet, a szerelmet képviseli a műben, jobban és szívesebben foglalkoznak az emberek a hős mellett vele, mint a tragédia többi alakjaival.
De katasztrófájának okai nem csak Oféliáét magáért foglalkoztatnak bennünket, hanem, és még inkább Hamletért, akinek az emberi tökéletességekből alkotott rejtélyes lénye felől kötelességünk a darab minden alakját, a mű minden sorát kikérdezni. Az különbözteti meg Shakespeare-t minden más írótól, hogy drámáinak hősei épp úgy tárgyai a lélekbúvárok kutatásainak, mint a valóban megtörtént és történetírók által följegyzett történetek hősei. Hamlet személyével és viselt dolgaival foglalkozni épp oly vonzó és hálás, mint Martinuzzi jellemét fürkészni. A lélekbúvár amabban épp oly érdekes leleplezéseket tehet, mint emennek dolgaiban a történetbúvár. S éppen Hamlet az Shakespeare össze művei közül, amely e tekintetben legizgatóbb, izgató, mint egy szfinx a szép mesterségek törvényeit kereső szellemekre nézve: izgató nem csak azért, mivel ebben a műben tárul föl előttünk legjobban a költő egyetemes szelleme, egész mélyében, magasságában és végtelen szélességében, filozofikus magaslatán és egyszersmind gyakorlatiasságának biztos ösvényein, a nyelv mindennemű erejének – a pátosznak, a gúnynak, a humornak, a fájdalomnak, a jajgatásnak – és mindennemű bájának kizsákmányolásában; hanem még egy más körülménynél fogva is. Shakespeare nem kíméli a szót e művében, s egyikben sem is mond annyit, mint ebben; de viszont mindenikben világosabban mutatja eszményi célját, mint ebben… Ez a darab kísérteties erővel izgatja érdeklődésünket,nem mert kísértet is jár benne, hanem mert a lét megfejthetetlen problémáival állíttatunk szembe, azokkal, melyek többé-kevésbé mindnyájunkat nyugtalanítanak. Az, hogy e kérdések megfejthetetlenek, senkit sem riaszt vissza a rajtok való tépelődéstől. Hamlet, aki a sikernek, a tényeknek és a hatalomnak hódoló mindennapi életbe beletörődni nem tud, kénytelen akkor, mikor szívéhez közel járó dolgok olyatén fordulatát szemléli, melyen erkölcsi valója fölháborodik, a lét és nemlét kérdéseit feszegetni, s bárha távol van attól a boldog biztosságtól, melynek ma e kérdések körül mindenki örvend, aki hallotta Büchnert az erőről s az anyagról harangozni, mégis feszült érdeklődéssel hallgatjuk a fölényes szellem okoskodásait, szelemét, melyet ez utakon is az isten hite kalauzol. Shakespeare e művében nem kisebb az eszményi belső igazság, mint bármelyik másikban, de az élet rejtelmes valóságából több van benne, mint akármelyikben. Drámában, azt szoktuk mondani, semminek sem szabad indokolatlannak lenni, és íme, senkinek indokait sem magyarázták még annyira félre, mint a leghíresebb dráma hőseéit. Ez természetesen nem a dráma hibája. A mű mozgató okait mindenki ösztönszerűen érzi, legjobban talán az, aki nincs kötelezve beszámolni a maga benyomásairól, s mellékes gondolatok nélkül engedheti magát a mű élvezésének által. Akik kritikai szándékkal közelítettek a műhöz, nagy tévedéseknek lettek áldozataivá, s hogy másfélszáz év óta, mióta előkelő szellemek foglalkoznak e tragédia titkainak megfejtésével, egyik magyarázó sem tudta utódait kielégíteni: ez a körülmény is mutatni látszik, hogy a tévedés közös, és a közfelfogás, mely a közönségben Hamletről meggyökerezett, megigazításra vár.
Én jelen soraimban nem terjeszkedhetem ki az egész műre. Csak egy viszonyt szakasztok ki belőle, s kevés kérdést teszek fel, hogy megkísértsem rá a feleletet. Kérdezni kívánom: mi oka van Hamletnek Ofélia balsorsában? bűne-e Hamletnek a bánásmód, melyben Oféliát részesíté? szerette-e a királyfi Polonius leányát hű szerelemmel, vagy csak legényes kedvtelésének tárgyát kereste-e a bájos hajadon vonzalmaiban? s végre el lett volna-e kerülhető a katasztrófa, melynek áldozata lett az ifjú leány?
A felelethez e kérdésekre csak Hamleten által lehet eljutni, mint aki az uralkodó csillag a műben, körülötte keringenek, tőle kapnak világosságot a többiek.
Hogy Hamlet habozó, elhatározásra és tettre nem alkalmas ember: ez annyira közfelfogássá lett, hogy e Hamlet név szó értelmét kapta s a habozó embert e szóval szeretik jellemezni. Nálunk is, a németeknél is írtak rá vígjátékot. Nálunk „a kétkedő”, a németeknél „egy női Hamlet” cím alatt. Nem lehet tagadni, hogy e felfogáshoz a legsúlyosabb érveket maga Hamlet szolgáltatja, aki minduntalan a legkeményebb szidalmakkal illeti magát, amért tettre nem serkenve, szóval tartja maga magát, s halogat egy tettet, mellyel tartozni vél a sarkaiból kivetett világ rendjének. A tény az, hogy apját megölte nagybátyja, anyját feleségül vette ugyanaz, és apja trónját is elfoglalta. Hamletet apja hazajáró lelke bosszúra serkenti, s hogy végrehajtsa és miként hajtsa végre Hamlet a bosszú e művét: az a darab tárgya. Bírálói azt kívánják a dán királyfitól, hogy a bitor testvérgyilkost ölje meg, mentül gyorsabban, annál jobb. Hamlet is ezt kívánja magától, s hogy meg nem teszi, káromolja tétlenségét, tépelődéseit maga; bírálói pedig konstatálják, hogy e habozás, a tettre való képesség ilyetén elbetegedése: ez Hamlet tragikuma. Ebből ugyan az következnék, hogy egy merész döfés, melyre alkalma is van, kimenthetné Hamletet végzetes helyzetéből, s a gyilkosság által megbillentett erkölcsi világ rendje egy második gyilkosság által visszahelyeztetnék egyensúlyába. De ad absurdum vinni e közfelfogásnál helyesebb dolgokat is lehet, azért a dolognak ezt a végét nem feszegetem tovább. Megállok egyelőre amellett, hogy a bírálók nagy része magának Hamletnek szaván indulva, a dán herceget habozással és tétlenséggel vádolja.
Az bizonyos, hogy Hamlet a gyilkosságot nagybátyján nem hamar és nem könnyen hajtja végre. Azonban másrészt meg bizonyos az, hogy akármily hamar és könnyen hajtaná is végre: ezzel nem érne el mást, mint hogy az akciót a maga lelkéből kivevén, külsővé tenné, s a darabnak anyaga, tárgya és tanulsága egészen más lenne, de mindenképpen olyan, amely mind azokra nézve, akik e darabban gyászos véget érnek, talán mémileg más, és másképp is, de valamely rokon katasztrófa idéztetnék fel. A tett gyors végrehajtásával tehát ez irányban semmi cél el nem éretnék. Mindössze egy orgyilkossal és egy váratlanul oka nem tudott királyhalállal több volna Dániában.
És ha ez így nem volna is, maga a körülmény, hogy a leghíresebb dráma tárgya nem lehet a tétlenség, holott minden drámának tárgya a cselekvés, megakasztja a gondolkozót. S valóban, ha Hamlet tragédiáját vizsgáljuk, csakhamar módunkban van meggyőződni arról, hogy itt a végső tett halasztása korán sem egy a beteges tétlenséggel és az akarattalan habozással; meggyőződhetünk, hogy senki sem gyorsabb a határozásban, mint Hamlet, és nincs, aki vele mérkőzhetnék a végrehajtásban is, gyorsaságra nézve. Egész tragédiája nem egyéb, mint a gyors elhatározások és a gyors cselekvés szakadatlan láncolata, s ha ő maga türelmetlenkedve szidja magát, amért a végső tettet végre nem hajtotta, be kell látnunk, hogy csakis magának van joga, azért magát korholni, másnak nincsen. Az ő érzéseit nem elégítheti ki csak a végső befejezés, ami bámulatunknak azonban cselekvése minden fázisa méltó tárgya.
Mi Hamlet gyászos föladata?
Az, hogy nagybátyját, ha orozva, ha másképp, leszúrja? – Erről egy szó sincs a darabban ily értelemben. Hamlet föladata a bosszúállás. Erre van felszólítva apja kóbor szelleme által, s ez az, amire vállalkozik. Igaz, hogy a bosszú e művének a gyilkos halálával kell végződnie, de ebből még nem következik, hogy a gyilkosnak leölése megfelelő büntetés, tehát terv szerinti bosszúnak is elég. Ezt Hamlet sem gondolja. Az ő ügye nem áll ily egyszerűen s jól kiszámított eljárást követel. Egyszer jön kísértetbe, az alkalom igen kedvezőn kínálkozván, hogy tervét abba hagyván, egy döféssel véget vessen a kínos küzdelemnek. Nagybátyját imádságba merülve találja egyedül. De milyen bosszú volna az, amely áldozatát az imazsámolyról egyenesen a mennyekbe küldi? A kísértés rövid pillanatokig tart, s ő is úr magán, s nem a legkönnyebb elhatározása éppen ez, és folytatja útját előleges terve szerint. Az a büntetés, az el nem marad, az csak idő kérdése, ha a király bűnössége kétségtelenné lesz. Hiszen ha a ledöféssel teljesítve is volna bosszúja, akkor legegyszerűbb volna segítőtársakat keresnie, akik végrehajtják, amit ő tervel. Mért nem jut ez eszibe ennek a geniális embernek? Azért is, mert a király ilyetén halála nem meríti ki az ő bosszúját. A király bukásának olyannak kell lenni, hogy ha száz a tanúja, mind a száz tétlenül nézze, egy kar ne mozduljon érte, egy nyelv ne keljen védelmére, trónján, környezve udvaroncaitól, a hatalom teljes birtokában lássa a bosszúálló kart fölemelkedni s magára lecsapni, s ne tehessen semmit ellene, érezvén, hogy a bűne az, ami veri, s Hamlet részén legyen a bántalmazott erkölcs, a sértett igazság, melytől mindenki bénulva áll s mely neki egy büntető kerub erejét adja. Másképpen bosszúja nem bosszú; de viszont ehhez először is az a bizonyosság kell, mely nélkül egy Hamlet emberölésre nem emelheti kezét.
Mi, akik jóhiszeműen hallgatjuk a meggyilkolt király lelkének elbeszélését és látjuk gyilkosa lelkiismereti furdalásait, igen hamar megtudjuk, hányadán van a dolog. De ilyen helyzetben van-e Hamlet is?
A dán király meghalt. Senki sem tudja, hogy nem természetes volt a halála. Gyilkosa trónra lép és feleségül veszi özvegyét. Az udvari gyászt udvari vigalom váltja fel. Mindenki szívesen cseréli el a fekete gyászruhát cifra lakodalmi köntössel, mert hiszen csak az özvegy példáját követi. Csupán Hamlet az, akit e gyors változás botránkoztat, az ő háborgó lelke sejti, hogy e gyalázatos felejtkezésnek rothadt okai vannak.
Oh gonosz hamarság, ugymond,
Vérnászi ágyba is sietnie.
Ez jóra nem visz és nem vihet soha;
De törj meg, szívem, mert nem szólhat a száj.
S midőn ekképpen tárja ki előttünk szíve keserűségének okait, jelentik neki barátai, hogy a múlt éjfélkor atyja lelkét kísérteni látták. azonnal kész a vártára menni, ahol a szellemet látták.
Rut cselt gyanitok – ugymond: - bár éj volna már!
Csitt, lé lek, addig. Rut csiny nem marad,
Boritsa bár egész föld, föld alatt.
A rút csínt, melyet gyanít, leleplezi a szellem, melyet a vártáról egy félrébb eső helyre követett. Megtudja, atyja mint emésztetett el azáltal, aki most anyja szerelmét és atyja koronáját bírja.
És mit kell tapasztalnunk? Azt, hogy Hamlet ott, azon álló helyen, mikor még egész lénye telve a rémülettel attól, amit látott és hallott, felfogja helyzetének teljes mivoltát, és határoz arról, amit tennie kell. Pár perc múlva odaérnek barátai, kik utána siettek, s Hamlet ott rögtön esküt vesz tőlük nemcsak arra, hogy a szellemről hallgatni fognak, hanem másról is, ekképp szólván hozzájok:
…az isten ugy segéljen,
Bármily fonákul viselem magam,
Minthogy talán, ugy látom ildomos lesz
Ezentul furcsa álczát öltenem…
Egy szót se szóltok.
Hány ember volna képes abban a pillanatban, midőn egy kísértő szellem revelációit hallgatta meg, ily gyorsan határozni? Ő már tudja, hogy fonákul fogja magát viselni, hogy ildomos lesz furcsa álcát öltenie. Elhatározza, amit hajnaltól fogva tennie kell s amit meg is tesz: őrültséget tettet. S e jelenetben még egy fölkiáltása van, amelyet kiemelni szükséges. Barátai, akik a kísértet nyomára vezették, kérdik tőle, mit látott, mit hallott. Fogadják, hogy nem adják tovább. S Hamlet így szól:
Mit szólatok hát: ember elme csak
Fel birja-e gondolni ezt? Hanem
Hallgatni fogtok?
Hor. és Marc.
Esküszünk, uram.
Ham.
Nincs oly gazember széles Dániában…
Reszket az elkeseredéstől, amint ezt a levegőbe kiáltja; de barátai megbízhatóságánál, ismételt esküjénél biztosabb az ő hallgatása, s megkezdett mondatát így fejezi be:
Aki megrögzött czinkos ne volna.
Ezt az ő felkiáltását csak egy más mondattal jellemezhetném; nincs oly becsületes ember Dániában, akiben megbízni lehetne. Nem csak kipróbált barátaitól, hanem még maga magától is félti titkát. Őrült álarcot ölt, mert ha nem egy őrült, hanem helyes eszű ember feleleteit kellene adnia a kérdezősködőknek, tán maga sem tudná megőrizni azt a szörnyűt, aminek nyomára vitte a szellem.
És mire való e nagy óvatosság? Hamlet nem mondja, de a körülmények annál tisztábban mutatják. A gyilkosságnak tudója nincs, csak a gyilkos maga, aki asszonyt és trónt szerzett magának méregkeverésével. Hamlet gyanítja, majd a szellemtől hallja, s megfogadta, hogy bosszút áll érte, hogy mindent, ami azelőtt volt, letörül emlékezete táblájáról, s csak annak él. Ennyire ment a szellem kijelentései után; de a szellem képében ördög is incselkedhetik vele, a szellem szavai nem egyebek, mint elkeseredett lelke hallucinációi. Hozzá csüggeteg bánkódásával máris felköltötte a király gyanúját, aki kémekkel, mégpedig ifjúkor pajtásainak köréből toborzott kémekkel veszi őt körül. Mit fog vele ez a király tenni, ha megtudja róla, hogy gaztettének nyomait csapázza s bosszút fogadott ellene: mutatja nekünk az, amit később a király csakugyan tesz, midőn Angliába küldi őt elveszteni. Hamletnek tehát kötelessége egyrészt ugyanakkor magát óvnia a király kémeitől, kik között végre Oféliával is találkozik. Hol van ehhez hasonló helyzet? Százszor eszébe kell jutnia Hamletnek, hogy legegyszerűbb volna a királyt leszúrni, s mindenféle silány okokkal ösztönzi is magát erre, de se nem elég gyáva, se nem elég könnyelmű arra, hogy így vonja ki magát föladata terhesebb része alul, s ezt megtevén, egy csapással elnémítsa a gyilkost, mielőtt a gyilkosságot kiderítette volna, tehát eltemesse a királlyal egyszersmind bűnét is ez ádáz királynak. Ellentáll tehát a legcsábítóbb alkalomnak is, és lesi azt, mely nem öldöklő vágyának, hanem bosszújának is kedvezni fog. De sőt nemcsak lesi, hanem elő is készíti. Színészek jönnek. Amint híröket hallja, azonnal kártyái közé keveri őket. Őrültségével sikerült kijátszania a kémkedőket, de magának nem sikerült többet megtudnia. Most apja esetéhez hasonló történetet akar eljátszani a színészekkel a király előtt.
S ha rezzen is, úgymond, tudom, hogy mit teszek.
Mert hallotta,
hogy nagy gonosztevőt
Szinházban a csupán költött darab
Ugy meghatott lelkéig, hogy legottan
Önként feladta bünös tetteit.
Így tud Hamlet sietni és dolgozni.
A király ugyan nem adta fel önként bűnös tettét, de „rezzent”, s Hamlet ujjongva fogadta a sikert, mely őt bizonyossá tette abban, hogy a szellem igazat beszélt. Csele ez eredményének hatása alatt valószínű, hogy meg is öli a királyt, s íme az ég vagy a pokol meg is kínálta rá az alkalommal. Anyja a játék után magához hívatta, hogy megdorgálja őt magaviseletéért, s amint útban van anyjához, a térdeplőn vezeklő imába merülve találja nagybátyját, magánosan egy szobában. Ki is rántja már tőrét; de csakhamar érzi, hogy ez a bosszúnak, melyre magát kötelezte, gúnya lenne, nem rettenetes végrehajtása. Megfékezi ádáz indulatát és tovább siet anyjához, tán azt is remélve, hogy vallomásra bírja, noha őt is félti magától, amért így imádkozik:
… Oh sziv, el ne nyomd
Természeted, s ne hadd, hogy e kebelbe
A Nero lelke szálljon valaha:
Legyek kegyetlen, ne vértagadó;
Dobjon szavam tőrt, ne rántson kezem.
Mindez, a darab első jelenetétől számítva a negyedik éjjelig, a harmadik napig történt. Ily rövid időn ennyi fordulat, mind Hamlet magatartásából és elhatározásából. anyjánál Poloniust, Ofélia atyját, ki a szőnyeg mögött hallgatózik, leszúrja. Nem azért, mert azt gondolta, hogy a király, akit pár szempillanattal ez előtt kímélt volt meg, hanem bárha azt vélte, hogy a király, azért, mert el volt szánva anyjának olyanokat mondani, amiknek tanú fülébe s általok a királyéba nem volt szabad eljutniok. Ha tanúja van annak, ami közte s anyja közt történendő volt, akkor sem tettetett őrültsége, sem semmi hatalom, amiből maga úgyis szinte semmivel sem rendelkezett, meg nem menti őt többé a király kezétől. Nem véletlen szúrta le azt, aki a kárpit mögött volt, hanem biztos elhatározással. Egész terve ezen a kockán volt ebben a pillanatban, s ezt annyira tudta, hogy még csak megnézi sem hagyott magának időt, hogy kit talál, nehogy kiosonjon, amíg ő keresi, s hírt adjon a királynak, ha más van ott, s nem éppen maga a királyt. Bárki az, aki őt kikémlelte, annak vesznie kellett, nehogy a bosszú lehetőségétől ő, Hamlet, általa megfosztassék. Íme, mikor itt volt az ideje, nem reszketett, nem habozott az ő keze a tőr markolatán sem.
A gondolat, elhatározás és végrehajtás a veszedelmes tanút elnémítani ugyanazon egy perc műve volt. Csakhogy éppen azzal a biztossággal, amellyel erkölcsi érzetének fölháborodása Hamletet a maga kémútján vezérelte, vitte viszont a királyt bűnös öntudata a magáén. Fő kéme abban a pillanatban dísztelen mesterségének áldozata lesz, amikor azt hiszi, hogy célt fog érni; többi betanított emberei a királynak még csak sejtelmével sem bírtak annak, ami Hamletet mozgatja, amikor maga a király már látta, hogy ebben veszedelem rejlik őreá nézve. A tragédia negyedik napjára ki van adva a parancs, hogy Hamlet Angliába szállíttassék. A király küldi: Rosencrantz és Guildenstern viszik az ajánló levelet. Hamlet nem hisz a rókáknak. Éjjel kilopja zsebökből e levelet s olvassa, mily ajánlattal küldi őt anyja férje az angol udvarba. Úgy szerették őt, ahogy Hamletet kihallgatás és ceremónia nélkül – „a bárdfenésre sem hagyván időt” – leölik. Hamletnek sem kell több. Hamis levelet kohol az igazi helyébe, melybe a neki szánt szentenciát két kísérőjére fordítja, maga pedig talál módot visszajutni Dániába. Ily merész tett ismét az elhatározással egy percben születik. Ez nem habozó jellem eljárása. De híre hamarabb érkezik Dániába mint maga, s a király új tervet kohol elemésztésére. Ez a darab fordulópontja. Hamlet agresszív állásából a defenzívába szorul s a király akcióba lép. Ezt az eredményt tudta Hamlet eddig kicsikarni. Kimerítette eszközeit, de megfélemlítette ellenfelét s passzív hallgató szerepéből kizavarta. A katasztrófának közelednie kell, a vad ki van csalva rejtett helyéből, melynél félelme most már biztosabbnak tünteti fel előtte a küzdelmet. A szorongatott bűnös kilép a küzdőtérre, birokra kel ellenfelével. Most már ő van a függöny mögött, most már őt fogja Hamlet találni, ha újra szúr. Csak ez az egy módja van a dolog kiderítésének, csak ez az egy módja annak, hogy az, ami Hamlet kezéből érni fogja a királyt, méltán viselje a bosszú nevét. Eddig csak kémeivel volt dolga, most maga közeledik a király a vadász lövő távolába. Hamlet is érzi, hogy az idő közeleg. A két ellenfél még nyíltan nem szállt szembe, de tudja mindenik, hogy egymással viaskodnak. A királynak is, de most már Hamletnek is van szüksége társra. A király Laertesz dühét használja fel Hamlet ellen, aki megölte atyját és siralmas végre juttatja húgát; Hamlet kipróbált Horációját avatja fel bizalmával. Lelkében el van végezve, hogy a királynak esnie kell az ő keze által; érezzük, hogy az első alkalmat meg fogja ragadni, hogy meglegyen a dolog. Ideje sincs más sok reá, mert Angliából minden órán visszatérhetnek a követek, s akkor kisül, mit tett vele küldött társaival. Az alkalmat maga a király szerzi. Ő adja a tőrt Hamlet kezébe. Párbajra szólítja Laertesszel, aki megígérte, hogy megöli ellenfelét. A király Hamletre fogad; de Leartesz kezében nem bízik teljesen, s méregpoharat készít Hamlet számára. Laertesz mérgezett tőrrel vív és megsebzi Hamletet. A küzdelem hevében kicserélik tőreiket s Hamlet viszont megsebzi Laerteszt. A haldokló Laertesz a királyra vall, s Hamlet maga is halálra sebezve, ugyanazzal a mérgezett tőrrel leszúrja a királyt. Az udvari nép megrettent és néma tanúja e véres látománynak, borzadva áll körül, s nem tudja, mely véres vetésnek ádáz aratását szemléli. Egy kéz sem mozdul. Udvaroncai körében a trónon, bíborban, fején a koronával, nyomorultan leszúrva, egyetlen hű ember védő keze, vigasztaló szava nélkül: így ér véget a bűnös, akinek szeme járása szerint ugrott egy szempillantással azelőtt az egész udvar, a dánus nép. Leszúrni leszúrhatta volna őt Hamlet régen, de csak így nevezheti művét bosszúnak. Hamlet megbocsátott anyjának, megbocsát Laertesznek, aki megölte, csak annak nem bocsát meg, aki rettentő és nehéz bosszújának tárgya volt. De bosszúja, mert hiszen a bosszú műve nem emberi kezek föladata, nem lehet egészen teljes. Laertesz, egy ily irányban bizonnyal elfogulatlan s hozzá haldokló tanú, rávallott a király gazságára; de nem ez a gazság az, amelyet Hamlet megbosszulni vállalkozott. Az igaziról Laertesz mit sem tud. Ezt most is csak Hamlet tudja és Horáció. De aki egyben gazember, akire kisült a gazság: az ellen most már Horáció tanútétele elegendő. És Horáció kénytelen magát, Hamlet rimánkodására, a kívánatos öngyilkosság jótéteményétől megfosztani, hogy tanúja legyen Hamlet igaz ügyének. Mert rettenetes volna abban a tudatban meghalnia, hogy ennyi gyötrelmes vívódás, önfékezés és önfeláldozás árán is, ne nyerhetett légyen többet, mintha könnyebb végéről fogván a dolgot, első gyanújára leszúrja a bíboros gazembert. Hamletnek erre vonatkozó szavai a következők:
Halott vagyok, Horáczio.
Isten veled, boldogtalan királyné!
Ti ki halványan és remegve álltok,
Néma személyek s nézők e darabnál,
Ha volna még időm (de a halál
Kemény poroszló, nem ereszti foglyát),
Oh majd beszélnék! De maradjon az.
Horáczio, halott vagyok; te élsz.
Győzd meg felőlem és igaz ügyemről
A kétkedőket.
Hor.
Azt ne várd soha.
Bennem a dánnál több a római:
Maradt még e pohárban egy kevés.
Ham.
Addsza, ha lelked van! Bocsásd a kelyhet.
Az égre, nem hagyom. – Oh istenem,
Horáczio, mily sérelem marad,
Ha ez homályba vész, a nevemen!
Ha ápolál szivedben valaha,
Foszd meg az üdvtől egy kissé magad,
Szídd még e rosz világ kinos lehét,
Hogy elmondd esetem.
Ebből világos, miképpen fogta fel Hamlet a maga bosszúját, mely nem lehetett a királynak egyszerű elnémítása tőr által, hanem, gazságának büntetése mellett, egyszersmind kiderítése is, hogy lássa a világ, s hogy az idő, mely kizökkent – mert az idő csakis az emberek tudatában létezik – valóban is helyre hozassék az emberek tudatában.
Külsőleg tehát úgy áll Hamlet dolga, hogy ő gyanújával, kémektől körülvéve, egymaga áll szemben anyja férjével, hatalmas királyával, akink gaztettét magán a királyon kívül senki sem tudja, még Hamlet sem másképp, mint hogy úgy mondjam, indukció által. Ebben rejlik a helyzet tragikuma: hivatva lenni megbosszulni egy kideríthetetlen gyilkosságot, melynek nemcsak tanúja nem volt, de melyről a gyilkoson kívül azt sem tudja senki, hogy gyilkosság volt, s melynek elkövetője az, aki mint király is és mint a bosszúálló anyjának férje, de mint a legfurfangosabb gyilkos is, megközelíthetetlen és felelősségre nem vonható.
Belsőleg pedig Hamlet karakterében van a tragikai elem. Ő, aki erkölcs, tudás, férfiassg és minden emberi erény és tulajdonság mintás tökéletességét mutatja, elhivatik egy rejtett gyilkosság kiderítésére és megbosszulására. Egy ellenfeléhez hasonló fajta gazembernek ez a föladat játék lett volna, míg Hamletben minden megvolt, ami szükséges arra, hogy bámult hős, dicső király, tündöklő szellemi nagyság legyen, de semmi, ami ennek a feladatnak egyszerű megoldásához szükséges. Ez rá nézve csak kínszenvedés és gyötrelem forrásává lett. A fegyveres gonoszság harcban a fegyvertelen erénnyel: ez Hamlet tragikuma, ha absztrakciót kívánnak hallgatóim; de abba ne nyugodjanak bele, hogy e bámulatra legméltóbb alak tragikuma az, hogy nem volt cselekvőképessége, határozatos akarata. Az egész tragédiában senkinek sem volt több, sőt annyi sem, még a királynak sem, aki pedig gonosz cselekedetek gyümölcseképpen élvezett hatalmat és szerelmet.
És most föltehetjük újra előbbi kérdéseinket:
Mi része van Hamletnek Ofélia balsorsában? s bűne-e a bánásmód, amelyben Oféliát részesíti? Szerette-e hű szerelemmel a királyfi Polonius leányát, akivel oly kegyetlenül bánt? vagy csak legényes kedvtelése tárgyát kereste a szende hajadon vonzalmaiban? És végre, el volt-e kerülhető a katasztrófa, melynek áldozata lett az ifjú leány?
Ezt a néhány kérdést sorba vehetjük.
Hogy mennyi része volt Hamletnek a leány balsorsában? Minden és semmi. Akik szeretik egymást, azok sorsa egymásén függ. Ez közönségesen, nem csak Hamlet esetében így van. Járul-e más is hozzá, hogy a sors által egyikökre mért csapásokat súlyosabbá vagy enyhébbé tegye, az mellékes. Bűne-e bánásmódja, azt már a konkrét esetben kell vizsgálni. Bizonyos annyi, hogy nem másik szerelemért fordult el Oféliától, elfordulása tehát nem hűtlenség vala. az okokat Hamlet helyzetében kell keresnünk.
Láttuk e helyzetet. Hamlet egy kegyeletes bosszúnak szentelte életét. Amint apja szellemének kezébe letette az esküt, azonnal kimondotta, hogy letöröl emlékezete táblájáról mindent, s csak ez egynek, a bosszúnak fog élni. E fogadás állt először közéje és Ofélia közé; de ezen kívül föladatának természete is. Amire ő elhivatott, annak katasztrófa volt a vége. Elindult egy útra, melynek célja nem kisebb vállalat volt, mint a királygyilkosság, oly tett, melynek viselő társul nem hajthatjuk azt, akit szeretünk, s oly tett is, mely ha megtörténik, karaktertől mint Hamleté, elveszi a jogot az életre. Valóban úgy is beszél a katasztrófáról, melyre készül, mint a maga haláláról. Mikor a párbajra indul, afféle sejtelmektől nehéz a szíve tája, melyek tán megzavarnának, úgymond, egy asszonyt. Horáció inti, hagyja a dolgot máskorra, ha elméje nyugtalan. Ő pedig így szól: „Dacolunk e bal jóslattal; hisz egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül. Ha most történik, nem ez után; ha nem ezután, ugy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor; készen kell rá lenni, addig van. Minthogy senkinek sincs olyanja, mit itt ne hagyjon, mit árt előbb hagyni el. Ám legyen!”
Ez mind illik vállalatára, de világosan szól a maga vesztére is. Ő tudja, hogy teljesített feladata után neki nem lesz a földön maradása. Előtte az a kérdés állt: bosszuló útjára, melynek vége halál és gyilkosság, magához kösse-e a leányt, aki szereti? És volna-e ő az erkölcs ama hőse, ki a bűnt büntetni indul, ha ebben nem tudta volna érzelmeit legyőzni? Az ész és az erkölcs összes törvényei azt parancsolták neki, hogy szíve vonzalmán uralkodván, szükség nélkül ne vigye magával biztos katasztrófába Oféliát. Hogy a balsors mégis fejére csapott a leánynak, az nem ezért, hanem ennek dacára történt. Ha Ofélia megmenthető lett volna, csak az volt az egyetlen mód, amelyet Hamlet követett, midőn elfordult tőle s vérző kegyetlenséggel iparkodott vele megértetni, hogy elfordulása örök időkre szól. Ha Ofélia szerelme nem elég mély, akkor kiábrándulhat s szíve hajlandóságának más tárgyát keresi. Ha ki nem ábrándul, még akkor sem biztos az a katasztrófa, mely éri, ha Hamlet el nem taszítja magától, mert végső menedékeül ott van a zárda magánya, melyet az elkeseredett herceg nem ok nélkül emleget bánatos kedvese előtt. és – bocsánatot kérek, nem én mondom, hanem a rideg élet mutatja – száz leány közül kilencvenkilenc kiheverte volna a bánatot. Sőt talán Ofélia is biztatta még magát némi reménnyel mindaddig, amíg kedvese nem lett apjának gyilkosává. Csak akkor látta, hogy minden kívánkozása hiú, s ez erőszakos megrázkódásban tört csak gyönge elméje csillogó darabokra.
Kettős kérdés lebeg azok ajakán, akik nem hajlandók belenyugodni a kegyetlen módba, mellyel magától Hamlet eltaszítja e legboldogtalanabbat minden bús hölgy között. Nem avathatta volna-e Hamlet a leányt titkába? S nem intézhette volna-e hozzá a kérdést, mint igaz szerelmeshez illik, hogy akar-e vele ádáz sorsában osztozni, vagy kívánatosabb-e lemondania? Meglehet, e gyöngeség Hamletet is megkísértette, de a viszonyok, ha csakugyan megfordult agyában e gondolat, csakhamar másra terelték. Tudjuk, hogy atyjának igen engedelmes leánya volt Ofélia, ki az első intő parancsra hajlandó lett a királyfival szemben tartózkodóbbnak mutatkozni, leveleit és ajándékait visszaküldeni. Ez méltán arra föltevésre indítható Hamletet, hogy csak magát rabolja meg, ha az édes viszonyról lemond, s Ofélia, ha apja ezt is megrendeli, szerelmével könnyen másfelé fordul és felejti őt. Abban a szívfacsaró jelenetben pedig, amelyben a viszonyt széttépi, mit kell tapasztalnia a bús királyfinak? Nem kevesebbet, mint azt, hogy a függöny mögött hallgatózók állanak, s Ofélia első sorba állítva a kémek között, akik szíve titkára leselkednek a király parancsából. Ha volt még szikrája a bizalomnak Hamlet szívében, itt ki kellett aludnia; ha kísértetbe jött, hogy titkába avassa kedvesét, itt győzedelmeskednie kellett a kísértésen, s a szándék, hogy mindentől, a legkedvesebbtől is elszakasztja magát, ádáz erővel adogatta ajkaira a megsemmisítő szavakat. Nem kevesebbszer, mint ötször súgja kedvese fülébe egy rövidke párbeszéd alatt e szavakat: menj zárdába, menj zárdába! Ezentúl csak egyszer találkoznak még, a színjátékon, s az egész udvar előtt azzal a fagyott szívű enyelgéssel érintkeznek, mely helyzetöknek mint udvarbeli, de meghasonlott szerelmesekének megfelel. De amennyit láttuk őket, elég volt arra, hogy ne csodálkozzunk rajta, ha Ofélia bomlott elmével kesergi veszteségeit. Ő valóban a legnyomorultabb minden bús hölgy között, megható alakja e tragédiának s könnybe borult szánakozásunk méltó tárgya. Ama végzetes párbeszédben Hamlet próféta lelke az ő gyászos vesztét is előre látta, azért sürgette a zárdát. De a bekövetkezendőkből meg kell ismernünk, hogy elméjének megháborodása lelkének jótékony révpartja vala, s eszének és életének ilyetén veszteségei már csak kisebb veszteségei valának, s meggyőznek arról, hogy a nagyobbakra gyógyítást hasztalan ment volna keresni a zárda falai közé is.
A sorsában kettő a kibékítő momentum: először kényszerítő volta. Nem kis és elhárítható okok vitték veszteni, hanem ellenállhatatlan vihar sodorta el. Másodszor az, ami kérdéseim közül hátra van, hogy igazán és mélyen volt szeretve, miről megindító tanúbizonyságot tesz a költő. Hamlet mindig biztos és mindig szilárd mind elhatározásában, mind tetteiben. Soha szerepéből, a legválságosabb pillanatokban ki nem esik, szándékáról meg nem felejtkezik, a kerítő alkalom csábja erőt nem vesz rajta. Csak egyszer, egyetlen egyszer, Ofélia temetésén, melyre angol útjából jövet véletlenül érkezik. Itt szolgáltat megfelejtkezése, elvesztett önuralma igazságot szörnyű tragikuma áldozatának, itt kitör szerelmének tüze ellenállhatatlanul az elfojtott katlanból.
Maga vallja be, hogy hibázott:
azt bánom, hogy felejtém magamat,
Horaczió, Laertesz ellenében;
. . . . de bizony dagályos
Fájdalma szörnyü szenvedélyemet
Feltornyosítá.
és miből állt e felejtkezés?
Laertesz Ofélia nyílt sírjába ugrik és dagályos nyelvezettel kesereg halott testvérén. Hamlet utána ugrik. Ki mer rajta kívül is ily túlzottan keseregni? Birkóznak. Majd szétválasztatván, kijőnek a sírból, s Hamlet így szól:
Hagyján, e pontért harczolok vele,
Míg a szemem héját mozdithatom.
Kir.-né
Fiam, fiam! miféle pontért?
Hamlet.
Szerettem Oféliát: negyvenezer
Testvér szerelme, összefogva, nem
Ér az enyémmel. Mit tennél te érte?
. . . . . . . .
Krisztusra, mit tennél meg érte, hadd lám:
Sirnál? viaskodnál? tépnéd magad?
Innál-e mérget? ennél krokodilt?
Én megteszem. Hát ríni jösz ide?
S hogy sirba ugrálj? engem azzal ölj?
Jer hát, temetkezz mellé eleven,
Én kész vagyok; s ha bérczekről fecsegsz,
Hadd hányjanak ránk annyi milljom holdat,
Míg a tetőhöz, melynek homlokát
A lángoló napkör megperzseli,
Az Ossa egy bibircsó lesz. Na ládd,
Ha szájaskodni tudsz, én is tudok.
Oh bizonnyal, Hamlet férfias tökélyeinek híja lett volna, ha a szerelem kimarad vala belőle, mégpedig az olyan, amely fölér negyvenezer testvér szerelmével. Hamlet így szerette Oféliát. És legjobban szerette, amikor legjobban bántotta. Nem szerelme volt szívében a törvényhozó uralkodó, mint Rómeóéban, melynek mindent egyebet alája rendelt volna; azért Hamlet nem is szerelmi tragédia; de azért egész szívével szeretett, s szerelmét sem rendelte semminek sem alája, csak tárgya üdvének. Hogy meg nem menthette a szeretett leányt saját szerelme vágyainak föláldozásával, ez nem kisebbíti sem őt, sem szerelmét, csak részvétünket, nemes szánakozásunkat fokozza, tisztítja véges érzéseinket, és növeli kegyes félelmünket ama hatalmak iránt, melyeket a nagy eseményekben és a nagy tragédiákban intézőkül szemlélünk.
Forrás: A Kisfaludy-Társaság évlapjai – Új folyam – XI. kötet – Bp., 1876.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése