A HÍDRÓL úgy látszott, mintha nagy vízen óriás, ki-kivilágított hajók úsznának. A part, a házak, a nagy kőtömbök kontúrjait fölitta a széles és mély fátyol, amelyet az est a víz páráiból, a város színes és terjengő gőzeiből, gyárak füstfelhőiből szőtt. Az égő lámpákból álló lánggyűrű, amely a város derekát mohó vággyal futotta körül minden estén, elolvadt helyenként s csak egy messze nyúló, széles vízfelületet lehetett sejteni az estében.
Túl a hídon, a hegy mögött, ott állt a régi város.
A szűk, görbe és púpos utcákban alacsony, ócska kis ablakos házak térdeltek, amelyeknek legtöbbje még a török időkből maradt fönn s ablakot is csak akkor kapott, amikor gazdát cserélt.
Most már színesre mázolták nehezen forduló kapuikat és vadszőlő futja be a házak udvarát. Egy régi kor elfonnyadt illata szállong fölöttük. S közöttük járva, a hídra gondolunk s a túlsó partra és fájón, nehezen ül reánk a mi idegenségünk tudata.
Mert itt – akárhogy is vegyük a dolgot – csak idegenek vagyunk. Vendégek, aki egy derűs vasárnapon ideérkeztünk a hepehupás Tabánba és megálltunk a púpos, görbe utcákon nagyon régi és nagyon furcsa házak előtt. S ha valahol egy folyondárral gyűrűzött virágos, kis ablakból csengő leányhangon hullámozik felénk egy német dal, vagy elébünk áll pár régi ember a kicsi verandákon, piros abroszos asztalok körül és messzi, mögöttünk levő idők történeteit halljuk emlegetni, akkor úgy érezzük, hogy velük kell mennünk és bele kell néznünk ezekbe a házakba és emberekbe.
**
- Három, öt, nyolc. Parancsoljon a nagyságos úr – mondta a kucséber halkan. – Van mandulám, datolyám, cukrom… parancsoljon a nagyságos úr…
A kis vendéglő a hegy tetején tömve volt ezen a nyári estén. A kicsiny asztaloknál leginkább magános párok ültek. Ezek a túlsó partról jöttek, a másik városból, hogy idegenségük tudatában bátrabban nézhessenek az estébe. Csendben vacsoráltak s csak a szempárok beszéltek át egymáshoz:
- Milyen jó itt. És milyen szép. Az este… a csend… s hogy el lehet felejteni pár órára az otromba életünket…
A finom, kecses és erős orrcimpák remegtek és fölkényszerítették a fejeket, hogy jobban magukba szívhassák az esti levegőt, amely finom, fűszeres illatokat hozott magával a hegyekből.
Gyönyörű, boldog este volt s ez meglátszott minden arcon. Még a kis törpék is boldogan mosolyogtak a bejárat melletti apró, bukszus bokrok közt, akárha azt mondták volna:
- Tessék, csak tessék. Ez a bejárat. S innen még tündérországba is el lehet jutni.
Az egyetlen szomorú ember itt Nachtigall Náci volt, a kucséber. Pedig ma jó napja volt. Mindenki mosolyogva nézett rá és szívesen eljátszott egy pár hatost, hogy valami nyalánksággal kedveskedhessen az asszonyának. Az egyik asztalnál egy nagyon szép pár ült. Náci ezekhez is szomorú arccal lépett és monoton hangon motyogta:
- Tessék parancsolni. Három, öt, nyolc…
A férfi, szép karcsú, barna ember, mindenféleképpen próbálkozott, de semmit sem tudott nyerni. már néhány koronát veszített a játékon és türelmetlenül, ideges hangon förmedt rá a kucséberre:
- Maga csal. Ez nem rendes játék. Én mindig szoktam nyerni.
Náci egy pillanatig gondolkozott.
- Ez szép ellenfél volna – de hamar leteperném. S ez baj volna. Az emberek kiabálnának s a szegény, kicsi asszonyka sírna talán. Eh! Semmi kedvem sincs most az ilyenekhez, amikor minden bánt…
Benyúlt a zsebébe, kivett belőle pár koronát, annyit éppen, amennyit – a másik vesztett. Letette az asztalra és halkan köszönve, kifelé ment. A kijáratnál már mosolygott egy kicsit az egészen és tréfálkozva nyújtotta a vidám gipsztörpék felé a kosarát:
- Három, öt, nyolc… No, mért nem játszol. Eh, ne is játssz különben.
Szép világos volt az este s az utakat jól lehetett látni. A citadella kissé romantikusan nyúlt meg a holdfényben s a házak – elszórva a görbe utak fölött – fehéren és kissé bizonytalanul állottak a holdsugarak remegésében.
Náci erős, hatalmas alakja hosszúra nyúltan és törötten ugrált a lépcsős, görbülő lejtőn, az oldalán lógó nagy kosár pedig egy furcsa púpban rajzolódott ki, amint lefelé ment.
Lent a Rácvárosban a megszokott esti nyugalmat vasárnapi élénkség tarkította. A korcsmák és vendéglők különösen hangosak voltak. Náci ezeket is végigjárta, és sietett, hogy éjfél utánra hazaérjen. Mert másnap is nap volt, munkanap, Náci pedig a főfoglalkozására nézve varga volt, illetőleg cipőfoltozó, vagy amint Budán mondják: Flickschuszter. És ebben a minőségében másnap némely cipőket kellett sürgősen kijavítani. Ezekre gondolt s az otthonára, mikor már lent járt valamelyik kis, piros abroszos bormérésben.
A tulajdonosné egy szép, kövér német asszony itt megszólította:
- Mért olyan szomorú maga máma, Náci? Baj van?
- Hát, hát… baj éppen nincs – mondta Nádi -, de hát ne mindig vagyunk egyformán.
- Nem iszik valamit?
- Nem, nem. Majd máskor, ma nem.
S már köszönt is.
Pedig máskor mindig leült itt egy kis negyedórácskára valamelyik asztal mellé. Ma nem. A kövér, szőke asszony fejcsóválva nézett utána.
- Nem tudom – mondta -, mi baja van ma ennek a Nácinak.
És leült mindjárt az egyik asztalhoz, ahol mint fontos eseményt tárgyalták aztán a Náci gyors távozását.
Náci pedig fölfelé ment most az utcán. Ez volt az utolsó út, innen már hazafelé indulhatott. Valahol egyszer csak elébe került egy másik, puttonyos ember, a barátja: Angerer Kristóf. Zömök és erős ember volt, katonás bajusszal. Már régen ismerték egymást Nácival. A katonaságot is együtt csinálták végig s ott Náci a cipészséget, Kristóf a szabóságot tanulta ki. Ügyes és jókedvű emberek voltak és mindenki szerette őket.
A katonaság után Budán telepedtek le, egy kis házban. A lakásuk egyszersmind műhely is volt s a varrógép zakatolása s a kalapács kattogása hangossá tette a kis udvart. Néha egy szőke kis leány kukkantott be a műhelyükbe, egy csitri, hangos beszédű kis leány és Náci ilyenkor mindig abbahagyta a zakatolást, hogy a Krisztinka szemébe belenézhessen. Kristóf is kisomfordált néha a műhelyéből, ha Krisztinkát a közelben tudta. De bizony eltelt egy pár esztendő, amíg kettőjük közül Náci annyira bátor lett, hogy egy nyári estén erősen szájon csókolta a kis leányt. Maga sem tudta ugyan, hogy is történt ez, csak arra emlékezett, hogy akkor a szíve is egészen másként vert s hogy mindenáron a torkán akart kiugrani.
Aztán elvette Krisztinkát feleségül.
Kristóf a szomszédba költözött részben a bánata, részben pedig helyszűke miatt. De ekkor már arra gondoltak mind a ketten, hogy segédet is vesznek maguk mellé és az üzletet megnagyobbítják. A szegénység ellenben mindig ott ólálkodott az ajtajuk előtt és minden tervüket elrontotta. Míg végre is sok-sok tanakodás után a kucséberi hivatal eszméje ki nem segítette őket a bajból.
Kristóf is kucsébereskedett esténkint s most, amikor a barátját meglátta, már messziről kiáltott feléje:
- Héha! Szeavasz, Náci!
Mindig örültek egymásnak. A Náci házasodása nem rontott a barátságukon, mindössze is csak egy kicsivel lett a Kristóf szíve nehezebb, ha Nácit és Krisztinkát enyelegni látta. szívesen beszéltek most is egymással, de Kristóf mindjárt meglátta a Náci arcán, hogy az nem olyan víg, mint rendesen. Meg is kérdezte azért tőle, hogy mi baja.
Náci erre sóhajtozva, nehezen és hosszadalmasan mesélte el a baját. Hogy a Krisztinka most beteg, várja a gyereket és nagyon indulatos szokott lenni. az a szelíd, szőke kis leány! De az anyja! Az mindig ott lebzsel körülötte és kérdezősködésekkel, beleavatkozásokkal izgatja mindkettőjüket. így aztán örökké pörlekednek most, amikor az asszonykának nyugalomra volna szüksége.
- Hát aztán – folytatta Náci -, hiszen az ember hamar készen van! És én megmondtam az anyjának, hogy hagyjon minket békében, menjen el. Menjen haza.
- Kidobtad?
Náci bólintott.
- És az asszony?
- Bizony az sírt. aztán pár tányért is eltört és aszondta, hogy utána megy az anyjának.
- Baj, baj! – mondta Kristóf.
- Nem baj! Dehogy is baj! – kiáltott föl mögöttük valahol egy idegen, öblös hang. – Nem baj! – folytatta a hang. Nem baj! meg kell verni az asszonyt. Meg kell verni. Ez használ… és te, ha meg is vered, nem vagy felelős semmiért.
Az öblös, ismeretlen, kissé borízű hang tulajdonosa a kapualjban hevert mögöttük. Igénytelen, kis, száraz ember volt s nem lehetett tudni, honnan vette a mély és széles hangját. Úgy látszik, hogy ott vackolt magának éjjeli szállást a köveken, mert semmiféle hajlandóságot nem mutatott a fölkelésre. Náciék idegenül, kissé ijedten és csodálkozta néztek rá. Az arcát nem lehetett látni az árnyékban és a rossz, szűk nadrág, a rongyos cipők semmi biztatást nem jelentettek. Ő maga pedig szintén úgy beszélt és őszinte szavait bizalmatlanul fogadták.
- Szekál az anyósod? Dobd ki. Okoskodik az asszony? Verd meg. Így mindig eljutsz az igazsághoz, barátocskám. Tudom az esetedet, ne szólj közbe. És az igazság mindig tebenned van, te meg nem vagy felelős semmiért.
- Már hogy én nem vagyok felelős? Hát ez mi? És miről beszélsz te? – kérdezte félénken Kristóf.
- Jaj, hát te ezt sem érted még, barátocskám? Hát akkor én bizony föl se kelek erről a jó ágyról, hogy neked ezt megmagyarázzam. Pedig neked meg kéne értened ezt: hogy nem vagy felelős semmiért. Érted: nem vagy fe-le-lős!
A hangja egészen száraz volt, amikor a szavakat így tagoltan feléjük dörögte. A két szegény kucséber pedig csak állt és hallgatta a furcsa kis idegent, akinek olyan mély hangja volt s akiről azt sem tudták, hogy kicsoda. Kicsit mosolyogtak, de ő csak folytatta:
- Hát tehetsz te arról, hogy születtél? Nem. És arról, hogy kucséber vagy és szegény vagy? Nem. Hát ki tehet róla? Bizonyára az apád. Azt hiszed, ugye? De hiszen ő se tehet arról hogy született. És ez egy végtelen sor, barátocskám. Valahol nagyon messze, elől van egy mozdony és mi, mint a buta teherkocsik, csak szaladunk utána és nem tudjuk, hova. Próbálj mozdony lenni, barátocskám, akkor majd rájössz arra, hogy nekem van igazam. Ti, teherkocsik, persze nem töritek a fejeteket semmin és azt várjátok, hogy valahova eljussatok. Sehova se fogtok eljutni! De az a szerencsétek, hogy ezt nem tudjátok, mert akkor ti is ide kerülnétek valamelyik kapu alá, mint én… hát csak menj haza és ha baj van, ne törődj semmivel és ne gondolkozz. Verd meg az asszonyt, hiszen te nem vagy felelős semmiért…
**
Náci egyszerre csak azon vette magát észre, hogy a házuk előtt van. Arra sem emlékezett, hogy mikor vált el Kristóftól. Zavarodottan állt a kapu előtt. Még mindig hallotta annak a rongyos kis embernek a hangját. nem tudott ugyan eligazodni azon, amit hallott, de egy pár szó még ott motoszkált benne. Hogy ő nem felelős semmiért… És ha most fölgyújtaná ezt a házat? Eh, bolondság – gondolta -, és igyekezett elfelejteni az egészet.
Belépett az udvarra. Az ablakból gyönge világosság vetődött a vadszőlőre és Náci szívét megint szorongatta az esteli bánat.
Odament az ablak alá. Krisztinka ott ült az asztalnál és varrt. Apró, kis fehérneműk terpeszkedtek az asztalon és Náci szívét valami nagy melegség öntötte el a láttukra. Most bosszankodva gondolt az előbbi beszélgetésre.
- Részeg volt az, vagy bolond – mondta magában. – És az asszonyra gondolt s a gyerekre, aki jönni fog… Hogy ő megverje Krisztinkát, még gondolatnak is rossz.
Benyitott az ajtón. S ekkor még egyszer átvillant az agyán: jaj, ha valami történne mégis, ő nem lenne felelős semmiért? Fájt, nagyon fájt most a szíve.
Az asszony ránézett. Náci még mindig ott állt az ajtóban. Valamit várt ettől a nézéstől s nem tudott mozdulni.
Aztán egy halk köszöntésfélét hallott – vagy csak képzelte? Maga sem tudta, de akkor már megindult az asszony felé. Csupa öröm volt az arca, s amikor hozzáért, elébe tolta a nagy kosarat és halkan szólt:
- Három, öt, nyolc. Tessék, kérem…
Az asszony édesen fölnevetett.
Forrás: Élet 2. évf. 2. kötet, Bp. Stephaneum Nyomda R. T. 1910. aug. 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése