I.
Mind elmentek. Magam maradtam.
Köröskörül a hallgatás jár.
A csend meséit hallgatom,
Feszületes, fehér falak közt,
Nagy, hosszú, hűvös folyosón.
A templomból tegnapi ének
Hazajáró dallama búg ki.
Járok hunyt szemmel, álmodón,
Feszületes, fehér falak közt,
Nagy, hosszú, hűvös folyosón.
És mosolyog, nevet a lelkem:
Fölül besurran s végigárad
A nyári napfény kacagón,
Feszületes, fehér falak közt,
Nagy, hosszú, hűvös folyosón.
II.
Járok csendben, egymagamban,
Sötét, hosszú folyosókon,
Kongó, hosszú folyosókon,
Istenem, ma oly sötét van!
Kívül hangos szél sikoltoz,
Zördül, reszket minden ablak.
Egyre hull a síró eső.
Istenem, ma oly sötét van!
Idebenn már minden néma,
Én vagyok csak magam ébren,
Mint egy kósza, éji lélek.
Istenem, ma oly sötét van!
Én vagyok csak magam ébren
És köröttem ködös álmok,
Halvány képek, foszló árnyak.
Istenem, ma oly sötét van!
Ez az éj a lelkek éje!
Sír alól is hazavágyó,
Hazajáró lelkek éje,
Istenem, ma oly sötét van!
Eltemetett, régi vágyak
Fölkelnek egy éjszakára
S kisérteni hazajárnak.
Istenem, ma oly sötét van!
Kóbor árnyak raja reszket,
És a lelkem sirva reszket.
És az éji szél sikoltoz.
Istenem, ma oly sötét van!
Forrás: Élet 2. évf. 2. kötet, Bp. Stephaneum Nyomda R. T. 1910. júl. 31.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése