Jörgensen János (1866-1956) példabeszédeiből

 

AZ ESZEVESZETT PÓK

 

Szép szeptemberi reggel volt. A mezők mind ragyogtak a harmattól é s a levegőben a tovaröppenő nyár selyemragyogású fonalai vitorláztak. Messziről jöttek, messzire mentek.

Egy ilyen fonál egy fa csúcsán akadt fönn és a léghajós, egy kis sárga-feketén pettyegetett pók elhagyta könnyű járóművét és a lomb szilárdabb talajára lépett.

A hely azonban nem nagyon tetszett neki és gyors elhatározással új fonalat szőtt és leereszkedett azon egy nagy tüskebokorra.

Itten elegendő erős hajtás és ág volt, hogy közöttük új hálót szőjön. És a pók munkához látott, amennyiben a fölülről lecsüngő fonálhoz, amelyen lejött, odaerősítette a háló felső csücskét.

Nagy, szép háló lett. És valami különössé tette az, hogy szinte az üres levegőben libegett-lobogott anélkül, hogy észre lehetett volna venni, mi tartja annak felső csücskét. Mert jó szem kell hozzá, hogy az ilyen kis, finom fonalat föl lehessen fedezni.

Napok jöttek, napok mentek. A légyfogás már nem nagyon akart menni és a póknak meg kellett nagyobbítania hálóját, hogy messzebbre nyúlhasson, többet foghasson. És a lecsüngő fonálnak hála, ez a megnagyobbítás várakozáson felül sikerült. És a pók az ő hálóját mindinkább föl és föl a levegőbe építette és tovább s tovább mindenfelé. A háló végignyúlt a bokor egész szélességében és ha a nedves októberi reggeleken csillogó harmatcsöppekkel elborítva ottan csüngött, olyan volt, mintha gyönggyel átszőtt fátyol lett volna.

A pók büszke volt művére. Többé nem volt az a kis csöppség, amely egy fonálkán a levegőt szeldesve érkezett ide, hogy úgy mondjam, fillér nélkül a zsebében, nem volt más vagyona, mint mirigyei, amelyekből fonalat ereszthetett. Mostan nagy, kövér, pocakos pók volt és neki volt a legnagyobb hálója az egész tüskebokron.

Egy reggel szokatlanul rossz kedvvel ébredt föl. Az éjjel kicsit fázott és mostan nem volt napsugár látható és egyetlen légy sem zümmögött a levegőben. Éhesen és tétlenül ült ottan a pók az egész hosszú, szürke őszi napon át.

Hogy az időt agyonüsse, körutat tett hálójában, hogy lássa, vajon imitt-amott nincsen-e rajta valami javítani való. Végigment valamennyi fonálon, hogy megvizsgálja, vajon csakugyan jól meg vannak-e erősítve. Habár semmi hibát sem talált, mégis a kiállhatatlanságig rosszkedvű volt és az is maradt.

Ekkor a háló legfelső csücskén egy fonálszálra akadt. amely egyszerre egészen ismeretlennek tűnt föl előtte. A többi fonál mind ide vagy oda ment, a pók ismert minden egyes ágacskát, amelyhez oda voltak erősítve. Ez a szál azonban egészen érthetetlenül sehová sem ment, azaz egyenesen a levegőbe vitt föl.

A pók hátulsó lábaira fölágaskodott és sok szemével fölfelé tekintgetett. De nem vehette ki, hogy hová vezetett ez a szál. Olybá tetszett, mintha egyenesen a felhőkbe nyúlna.

A pók mind bosszúsabb lett, minél tovább üldögélt ottan és haszontalanul bámult fölfelé. Csöppet sem emlékezett már reá, hogy egy tiszta szeptemberi napon jómaga is ezen a fonálon jött le. Arra sem emlékezett, hogy mennyire hasznára volt ez a fonál, amikor hálóját megépíteni és megnagyobbítani készült. A pók mindezt elfeledte, ő csak azt látta, hogy egy ostoba, hasznavehetetlen fonál volt ottan, amely sehová sem futott észszerűen, hanem csak a puszta levegőbe.

- El veled! – mondotta a pók és egyetlen harapással közepén kettészakította a fonalat.

A háló abban a pillanatban engedett és a művészi kivitelű hálómű egészen összeomlott. És amikor a pók ismét magához tért, a tüskebokor levelei között feküdt, a háló feje köré volt csavarva, mint valami kis, nedves rongydarab. Egyetlen szempillantás alatt megsemmisítette egész dicsőségét, mert nem értette meg a fölülről jövő fonál hasznát.

 

AZ ÁRNYÉK

 

Egy éjféli órában megszólalt a csöngettyű a költő ajtajánál. Fölkelt burgundija és virágai és tintásüvege mellől és kiment, hogy ajtót nyisson. Magával vitte lámpáját és azt maga elé tartotta.

Künn a lépcsőfokon egy hosszú, hórihorgas fiatalember állott, fején széles nemezkalap volt. Jóllehet metszően hideg téli éjszaka volt, a fiatalembernek nem volt felöltője. Egy kis, rövid, begombolt kabát födte be nyomorúságosan és a kabát nyakát füléig fölhajtotta.

A költőt nevén szólította és beszélgetésre kérte. A költő az idegent beeresztette és utána maga is belépett. Együtt ültek mostan a költő szobájában. Az asztalon a virágok, a burgundi és a tintásüveg állottak. A fiatalember mereven bámult ezekre a tárgyakra. A költő még egy poharat hozott és különös vendégének öntött belé a nehéz borból.

- Így van ez tehát önnél – mondotta végre az idegen sóhajtva, ami megelégedettséget fejezett ki és félig esdő tekintetet vetett a költőre. – Eljöttem megnézni, mielőtt meghalok.

A költő gyorsan letette poharát, hogy a kristály csengett.

- Beteg ön, ember? – kérdezte.

- Egészen jól érzem magamat – felelt az idegen. – Testemnek mi sem hiányzik. Csak a lelkem nem képes többé semmire. Elmegyek, hogy meghaljak; de előbb még látni akartam önt. Ezért csöngettem be önhöz ilyen különös időben.

Az idegen ivott poharából, hangja kevéssé reszketett, arca nagyon halvány volt. Körülbelül húsz éves lehetett és magatartásában és vonásaiban volt valami hasonlóság a költő alakjával és arcával. Úgy látszott, mintha valamelyes rokonság lett volna közöttük.

- Ön az az ember, aki reám nézve a földön legtöbb volt – folytatta az idegen. – Olvastam valamennyi könyvét, újra meg újra elolvastam azokat. Egész lapokat és egész költeményeket tudok könyv nélkül. Az én igazi életemet önben és önnel éltem.

- Micsoda ön? – kérdezte a költő, de maga is érezte rögtön, hogy milyen együgyű volt kérdése. – És miért nem keresett föl eddig? – tette hozzá.

- Nem volt szükséges – felelte a másik. – Nagyon jól ismertem önt, talán túlságosan jól. Mostan csak az a kívánságom volt még, hogy ön legyen az utolsó ember, akit látoké s ezen helyiség az utolsó emberi lakás, amely engemet befogadott. Azt akartam, hogy a temetésem ebből a házból menjen végbe.

Az idegen ivott és tovább beszélt:

- Hogy mi voltam életemben, kérdezi ön. nem egészen közömbös-e az? Talán egészen ifjú életemben egy alacsony és poros bolthelyiség asztala mögött állottam és minden félórában eladtam egy penészes könyvet valami szegény tanulónak és közben kitekintgettem a keskeny, piszkos utcába, amelynek hegyes kövei között az esővíz sárgás pocsolyává összegyülemlett… Talán az, talán valami más voltam… Egykoron talán költő, író, nagy ember akartam lenni, mint ön…

… Emlékszem arra az első alkalomra, amikor önt először láttam. Nyáron volt, egy kis vidéki városban. Átutazóban volt ön ottan. Az ország abban az időben az ön nevével volt tele. Vagy botránkoztak önön, vagy lelkesedtek önért. Mi, akik ifjak voltunk, sűrű sorokban körülállottuk az ön költészetét, mint valami zászlót. A város piacterén láttam önt, amint a szállóból kijött; kocsi állott az ajtó előtt és várt önre. Ön jött és két ifjú hölgy követte, akiknek ön ajtót nyitott, azután maga is beszállott. Szép és erős volt, nyitott, azután maga is beszállott. Szép és erős volt, jól fölruházkodva, étellel-itallal fölüdítve, nevetgélve beszélgetett. Kocsija közvetlenül mellettem haladt el, ön látta az én csudálkozásomat, és futólag jóakaró pillantás vetett reám, mintha koldusnak fillért vetett volna…

… Mostan tudom, hogy nem leszek költő; de akkor nem tudtam. Azt hittem, hogy ugyanaz leszek, ami ön, mert képes voltam ugyanazon érzelmekre, amelyeket ön kifejezésre juttatott. Azt gondoltam, hogy a visszhang bensőmben a saját lantom hangja…

… Ah, ön nem tudja – mondotta az idegen és hangja emelkedett és erősebb lett -, ön nem tudja, hogy mit tesz, amidőn itten ül és ír és lelkét a bor és éjszaka hatalma megduzzasztja. Nem tudja, hogy a fehér papírra vetett egyetlen sorával mennyi emberi sorsot átalakít, teremt és megváltoztat. Ön nem tudja, hogy mennyi emberi boldogságot öl meg, mennyi halálos ítéletet ír alá itten, az ön csöndes magányában, a szelíd lámpafény mellett, a virágtartók és borosüvegek között… Gondolja meg, hogy mi mások azt éljük, amit önök költők írnak… Mi olyanok vagyunk, amilyenekké önök minket alakítanak… Ezen ország ifjúsága mintegy árnyként visszhangozza az önök költészetét. Mi tiszták vagyunk, ha önök azok; erkölcstelenek, ha önök akarják. A fiatalemberek hisznek és tagadnak az önök hite és tagadása szerint. A fiatal leányok szemérmesek vagy ledérek, amilyenek azok az asszonyok, akiket önök dicsőítenek…

Az idegen elhallgatott és ivott poharából. Azután az asztalon átnyúlt és újra megtöltötte poharát a költő borából.

- „Elvette, amit kezei elérhettek és ment, ahová lábai vinni akarták”, írta ön utolsó könyvében – idézett az idegen. – Ön maga tanított meg rá, hogy vegyek. Ön tanított meg erre mindnyájunkat. Öntől hallottuk, hogy az a jó, aki erős, aki nincsen másra tekintettel, a nagyigényű, vad vágyú, az erős életkedvű férfiú! Szolgákká kellene lennünk, hogy emberek legyünk. A bor és szerelmi mámor, a szerencsejáték és harci játék, a vad élet, amelyet ön a nagy életnek nevezett, ez az, amit ön dicsőnek állított elénk! Ismeri ön a hammelni patkányirtóról szóló mondát? Ehhez hasonlóan ment ön előttünk, nagyobb volt az egész népnél és fuvolajátékával és csalogató énekével bennünket kihajtott atyai házainkból és szülővárosunkból és mi követtük a szép hangokat az örvény széléig, ahol ön megállott, mi többiek azonban belezuhantunk…

… Mit sem használ önnek, hogy gúnyosan mosolyog és a fejét rázza, nagy boszorkánymester! ah, csak tudná, mennyi elégedetlen lelket teremtett, az ön rabszolga-alakjának hány árnyéka jár kísértet gyanánt körül az országban! Én is az ön varázsa alatt állottam gyönge erőmhöz képest és csak ma este érzem, hogy megtört ez a varázs…

… Említettem önnek a boltot, amelynek asztala mögött egykor állottam. Volt idő, amikor nyugodtan állottam ottan és néha-néha besütött a nap az utcácskába és ha este a lépcsőn üldögéltem és krétapipámat szívtam, láttam a kék eget a régi, vörös tetőkön fényleni és a fecskék fönn a magasban egy karcsú, zöldes-szürke torony körül keringtek. Ekkor az ön patkányfogó fuvolája az én ajtóm előtt is elhaladt. Ekkor a csábító vágy a cigányok szabad élete után az én lelkembe is beénekelte magát. Szívem zajongott, vérem tüzet fogott, erre vidáman elhagyám a boltot s többé nem tértem vissza abba.

- lássa, mostan versben beszél – mondotta a költő barátságosan.

Az idegen pedig ivott poharából é fölemelkedett.

- Már későre jár - mondotta. – Nem akarok többé terhére lenni. Hiszen csak első ízben vagyok önnél és látogatásomat nem fogom megismételni. Körülbelül úgy kerestem föl önt, mint a fattyú fölkeresi atyját, akinek nevét nem szabad viselnie, de akit mégis szeretne egyszer látni…

… Valahol egy könyvben, melyet ön bizonyosan nem ismer és amelyet én sem igen forgattam, a következő szavak állanak: „Íme, mi mindent elhagytunk és tégedet követtünk; mi lesz tehát velünk?” Ezek a szavak jelen estén állandóan a lelkembe csöngenek. Igen, kedves mester, mi valóban mindent elhagytunk, hogy önt kövessük és többé semmink sincsen. Még csak talp sincsen a cipőnkön, hanem a víz és az utak piszka áthatol és a lyukas harisnyákat benedvesítik és bepiszkítják. És fillérnyi pénz sincsen a zsebünkben és a kávéházakban nincsen hitelünk és torkig vagyok önmagammal és bágyadt és gyönge vagyok az éhségtől és ivástól és az elpocsékolt éjszakától. És anyám szobákat súrol, hogy megélhessen, én pedig a könyvesboltból, amely azelőtt az enyém volt, könyveket loptam és azokat eladtam, hogy megvásároljam egy ledér nőszemély kegyét. És a bíróság megkaparított és én ostoba sírtam és kegyelemért esdekeltem és mégis bebörtönöztek. És néhány pillanat múlva igénybe veszem ezt a kis fegyvert, amely kabátom zsebében el van rejtve és szépen meg fogok halni, miként az a másik nagy költő minket erre tanít. Akkor öngyilkos vagyok, akit az emberek elítélnek, Isten pedig kárhozatba dönt… Íme, uram, mi mindent elhagytunk és tégedet követtünk; mi lesz tehát velünk?

Az ifjú idegen elhallgatott és halotti csönd lőn a szobában. Künn semmi neszt sem lehetett észrevenni; az éjszaka fekete és néma volt; a két férfiú egészen egyedül volt. Véznán és halványan és ijesztően állott az idegen a szoba egyetlen ajtaja előtt és kezével zsebére mutatott, amelyben a fegyver el volt rejtve. A költő mozdulatlanul ült székén, kezei hidegek voltak; szíve verését hallgatta.

Végre ekként szólott az idegen és a hangja egészen tompa és udvarias volt.

- Úgy van, nem akartam többet mondani. Gondoltam, talán érdekelhetné önt, ha meghallgatna. Talán egy kicsit elgondolkozhatnék fölötte, amikor a nyári szünidejét az ön gazdag kiadójánál a falun eltölti.

A különös látogató meghajtotta magát és távozott.

- Köszönöm, nem kell világítania – mondotta az idegen. – Van egy doboz gyújtóm. Jó éjszakát! Köszönöm önnek ezt az estét.

A lépcsőn egy darabig letapogatózott. Az első kiszökellésen megállott, meggyújtott egy gyufát és tovább ment. A költő hallotta, amint titokzatos vendége messze lenn még egyszer megállott és új gyufát gyújtott meg. Térdrogyadozva megfordult a költő és visszatért szobájába.

Ekkor, az éjszakai csöndben erősen visszhangozva, a lépcsőházon keresztül egy kiáltás hangzott föl. az idegen volt, aki mélyen lenn állott és fölkiáltott ahhoz, aki az ő életét megköltötte és őt halálra költötte:

- Isten önnel! Viszontlátásra!

*) Mutatvány Jörgensen János „Példabeszédek” című gyönyörű könyvéből, amely most jelent meg magyarul Hodács Ágost hű fordításában.

Forrás: Élet 2. évf. 2. kötet, Bp. Stephaneum Nyomda R. T. 1910. júl. 3.