(Felolvastatott 1876. február 6-dikán)
Az idő fut, tünnek évek,
Érzem immár súlyokat;
Rég elhagytak a remények,
lángból hamv, mi megmaradt,
S mint vándor, ki fáradt, tévedt,
Visszanéz és meg-megáll:
Visszanézek rád, óh élet,
S nyugton várlak, óh halál!
Mennyit hittem és reméltem
Ifjuságom kezdetén,
S most romok közt rom, azt kérdem:
Vajon miért éltem én?
Nem dicsőség álma bántott,
Nem vagyon, rang fénye csalt,
S mégis, mire szívem vágyott,
Alig bírtam, már kihalt.
Sanyarú volt gyermekségem,
Ifjuságom szomorú,
Ha derült is olykor nékem,
Már sötétlett a ború.
Nem csüggedtem, szívem égett,
és sodort a küzdelem;
Két fényes csillag vezérlett:
A haza és a szerelem.
Hőn szerettem és szenvedtem,
Meg nem tört szívem hite,
A csalódást eltemettem,
S új remény, vágy enyhite.
Nem keresve föltaláltam
Kit igértek álmaim,
S a világot szebbnek láttam
Egy szelid nő karjain.
Angyalarcz és tiszta lélek,
Áldozó szív, mély kedély,
Óh miért is ösmerélek,
Hogy csak egy pár évet élj
Karjaim közt, s hideg sírban
Porladozzál egyedül!...
Könyemet bár rég elsírtam,
Mégis most szemembe gyül.
De emelt a sors vagy sujtott,
Nem feledtelek, hazám!
Mit tehetség, munka nyujtott,
Híven néked áldozám.
Küzdtem érted szívvel, ésszel,
Bár derülne jobb napod,
Nem gondoltam bajjal, vésszel,
S átszenvedtem bánatod.
Láttalak, lánczod lerázva,
Küzdni, győzni oly dicsőn;
Láttalak majd, megalázva,
Meggyalázva rémitőn.
Boszu és düh, bú és kétség,
Hány szív megszakadt bele!
Aggva: vaj lesz-é jövőd még,
Tölt el éltem jobb fele.
Tiprott le!ked ím feltámad
S új nagy tettre bátorít!
Rövid öröm, hosszu bánat,
Hívságod megtántorít.
Mily erényt szült szenvedésed,
Jó szerencséd mennyi bünt!
Újra aggok, féltve téged,
És hitem kétségbe tünt.
Nem, hazám, te el nem veszhetsz!
Vesszen bűnös nemzedék!
Új hittel új pályát kezdhetsz…
Mily örömmel küzdenék
Még egyszer! De lelkem szárnya
Tépve, törve: lankadok,
A romok közt multak árnya,
Elhaló viszhang vagyok.
Forrás: A Kisfaludy-Társaság évlapjai – Új folyam – XI. kötet – Bp., 1876.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése