Bódi Tóth Elemér: Amíg a szél dörömböl

Az ember észrevétlen

járkál egy pengeélen,

ezüstté vált világon,

és nem több, mint az álom.

Csak épp az nem világos;

álmodja-e a város,

vagy ha nem, milyen erő

hívta a fényre elő.

Miféle szenvedésre,

meg se kérdezve, kér-e

a kéjből és a könnyből,

amíg a szél dörömböl.

Előtte ott a csésze,

várja, itala kész-e,

megédesíti mézzel

amit halála érlel.

S az isten napja fölszáll,

akár egy régi zsoltár,

mint Dávid és a hárfa,

amíg az ember árva.

(Forrás: Aranyasszony antológia)

Jékely Zoltán: A föld dicsérete

ÉDESANYÁM EMLÉKÉNEK

Áldással szent Alkímia,

titkos kohója lenn a földnek,

rejtett laboratóriuma,

amelyben csontjaink lassan kifőnek.

Áldassanak a gyökerek,

a némán működő erecskék,

e csendben őrlő gépezet,

mely desztillálja testeink szemetjét.

Nyugodhatsz mázsás kő alatt,

világtalan kis padmalyán a mélynek,

eljő a boldog pillanat,

midőn a szívós gyökerek elérnek.

S mint láthatatlan lány haja,

besző az indás, dús tenyészet,

mint legutolsó válfaja

minden földi ölelkezésnek.

Így ér el hozzád a világ,

homokon szűrt üzenetével,

hogy porló szívedet egy éjjel

hegyes nyilacska döfi át...

Illat leszel, s párás, sötét

kertből lehelnek szét a rózsák –

Tán ez a másvilági lét,

maga az örökkévalóság!

(Forrás: Aranyasszony antológia)

Thiery Árpád (1928-1995): Siralom

A folyosó végén volt az iroda. Keskeny és barátságtalan. A magas, cellaszerű ablakból száraz, hideg fény hullott alá. A pap az íróállványhoz lépett, felnyitott egy könyvet, tollszárat választott, a tollhegyről körömmel lekapart valamit.

- Milyen sírhelyet akar? – kérdezte.

- Fontos helyre szeretném temettetni – mondta Frank csöndesen. Tekintete végigfutott a sárga falakon. Egy festmény állta útját: a Krisztus keresztje alatt roskadozó szirénei Simont ábrázolta.

A pap a tollszárat belekoccantotta a tintatartóba.

- Értem, de milyen osztályú sírhelyet akar.

- Első osztályt.

A pap beírt valamit a könyvbe.

Frank tüzetesebben körülnézett, és visszaemlékezve a gyerekkorára azt gondolta: „Itt is biztos vannak melegebb, oldottabb pillanatok, amikor mindenről természetes hangsúllyal lehet beszélni, és nagyon kellene most egy-két ilyen pillanat...” Szeretett volna valami bensőségeset mondani. De legalább keserűen megjegyezni, hogy förtelmesen sokat késnek a vonatok.

A távirat a zsebében volt. A motoros kézbesítő este kilenc után csöngetett.

Édesanyját a munkahelyéről kórházba szállították, állapota válságos, kérte, hogy látogassa meg.

A gyorsvonat reménytelenül lassú volt. Mintha megközelíthetetlen lett volna az a város, ahol az anyját kórházba szállították.

- Csendes misét a halott lelki üdvösségéért? – pillantott fel a pap kérdőn. Követelés nélkül.

- Szeretném, ha a mise után szólna az orgona.

A pap bólintott, bejegyezte a könyvbe.

- Esetleg Bach – tette hozzá Frank.

A pap szembefordult, fény érte szabályos, komoly arcát. Frank rokonszenvesnek találta, s úgy gondolta: a komoly arc a reverendától független, külön életet él.

A boncmester sokára jött ki a csöngetésre.

- Megnézi?

Frank némán, kemények rázta a fejét. Pénzt adott a boncmesternek.

A kórház rácsozott vaskapuja becsukódott mögötte. Megkönnyebbült. Megszabadult valamitől, aminek nem tudta a nevét.

Lehunyt szemmel állt a kerítésnél. A vakság mélyén megjelent az anyja, mint egykor: száraz, szinte nyomasztó meleg volt, a salakos udvar egyik sarkából a másikba vezényelték őket még nem tudták, hogy kit fognak a tüzérekhez irányítani és kit a páncélosokhoz. Az anyja a rácsozott vaskapuba kapaszkodva ácsorgott, tekintetével szünet nélkül Frankot kereste, ide-oda röpködött a kerítés mellett, mint egy ősz madár. Étlen-szomjan várt egész nap egyetlen pillanatra. Legfeljebb fél percre. Frank árnyékot keresett az udvaron. Minél távolabb a kerítéstől. Egy sovány fiú Újpestről, aki mindenáron konyhai szolgálatra szeretett volna kerülni meglökte Frankot.

- Te, ki az a lelkes öregasszony, ott a kerítésnél?

- Fogalmam sincs.

- Pedig azt hittem, hogy hozzád tartozik.

A koporsót fél egykor hozták ki a halottasházból. Gyengén szitálni kezdett az eső. A pap az ezüstkeresztet és a szertartás tárgyait elhelyezte a fekete drapérián.

Frank jól ismerte a temetőt. Amióta az anyja eben a városban élt, éjszakánként álmában gyakran átrepült ezen a tájon. Hosszan körözött a folyó mentén s a Várnak nevezett kis domb mögötti kertváros fölött, aztán hazaindulás előtt búcsúzóul mindig a temető fölé szállt. Tudta, hol van a költő sírja. Négy sarkán minden évben november elsején a kőkelyhekben olajlángok lobogtak. Frank ismerte a parcellák római számos rendszerét és a harangláb mellett a csonka kőkereszt történetét, melynek vízszintes szárát tizenkilencben ágyúval ellőtték a románok. Krisztus kifeszített karjai azonban épek maradtak, s azóta is intőn meredeztek a levegőben.

A kántor felnyitotta az énekeskönyvet, de bele se pillantott. Hangja mélyen zengett:”Ments meg, uram, minket, az örök haláltól...”

Két idős asszony összesúgott. Frank minden szót hallott a háta mögött

- A koporsót már leszögezve hozták a kórházból.

- Miért vajon?

A kántor érzelgősen megemelte a hangját: „Midőn az ég és föld meg fognak indulni...”

Frank lelkifurdalással gondolt vissza a régi időkre. Az új lódenkabátra is. Aznap reggel az anyja rántott levest főzött, elosztotta, magának valamivel kevesebbet hagyott. Kenyeret aprítottak bele. Szótlanul kanalazták a levest.

A hallgatás felőrölte Frankot. Nem bírta tovább. – Vissza fogom hozni,még ma visszahozom tőle – nyögte. Az anyja szelíden bólintott. Frank megvárta, míg elmegy hazulról, aztán utána lopózott. Az utcán a házfalak mellé lapult, a hirdetőoszlopok mögé állt, hogy az anyja meg ne lássa. Dolgavégezetlenül ment haza. Csak az vigasztalta meg, hogy mindenkinek van anyja.

Székely Dezső (1936-): Angyalok könnye

„... üres a vég s mind hiú a gyász:

Jaj nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás.”

(Szabó Lőrinc)

1985. február 23-án

az anyák megmentője nevét viselő

kórházban meghalt az anyám.

A Bükk ormain kését fente a fagy,

vércseppek izzottak a hóban.

Zsákmányával iszkolt a Nagy Vadász

s nem nézett vissza távozóban.

„Ha még beszélni akarsz vele...”

de elkésett a telefon –

Szorongatta a kezemet:

hajótörött az utolsó szál deszkát,

ott, a kórházi folyosón.

„Megjött a fia Pestről...” – mondták.

Mondhatták. Én is mondtam.

Nem ismert meg. Nem tudta, ki vagyok

s talán azt se, hogy fia – voltam.

Egy hang, már nem tudom, kié:

„Jobb lesz, kedves, ha megpihenhet végre,

beszélni úgyse tudna már,

akármeddig élne...”

Valami szakadt inget-rongyot

akasztottak rája

s költöztették szobáról-szobára,

keskeny életből még szűkebb halálba.

Néhány nővér egy nyitott fülke lőtt

kedélyesen tereferélt.

Szerettem volna kérni valamit, de

közbevágott egy balta-hang,

mint a sarkköri szél:

„Mit vannak úgy oda... az én anyám

hatvan évet se élt...”

Anyám hetven elmúlt,

s tán bűne az, hogy túlélt másokat?!

Nyikorgott a csapóajtó.

Aztán jött a vonat.

Később a távirat.

1985. február 23-án

az anyák megmentője nevét viselő

kórházban meghalt az anyám.

Harminc koszorú virágait

tiporta el vastalpával a tél

húszfokos hidege.

A ravatalnál álltunk, apánk mellett,

hat felnőtt gyermeke

és száz év felé tartó nagymamánk,

ki egyszem lányát mindhiába óvta;

madáretetőre kis feketerigó:

rebbent s borul a koporsóra.

A sírásó is vígaszra szorult:

beletört a földbe a csákány.

Angyalok fagyott könnye csillogott

örökzöld bokrok koronáján

s a síremlékre, aminek az árát

apámmal kuporgatták össze:

„Ne legyen majd ránk gondotok fiam,

ha le kell költözni a földbe...”

1985. február 23-án

az anyák megmentője nevét viselő

kórházban meghalt az anyám.

Azóta, ha arra visz az utam,

elfordítom a fejemet;

az a vaskapu, az a téglafal

emlékeimből kitöröltetett;

kórházakat nem is látok, csupán

siralomházat,vérmezőt,

összkomfortos vesztőhelyet.

Elárvult a szülői ház,

mint nyár múltán a gerlefészek;

udvarát fölveri a gaz,

de, hű tanúja hetven évnek;

Aranyos legszebb eperfája

azóta küldi egyre-másra

- valakinek, ki sose várta! –

gyűrött, vérfoltos levelét,

számonkérve a Hatalmastól:

hova szállhat a madár akkor,

ha már nincs föld, se ég...?

(Forrás: Aranyasszony antológia)

Baranyi Ferenc: Vérzik a ház

A fáskamrában halt meg az anyám

ezerkilencszázhetven

április nyolcadikán.

Vére, a vére kicsöppent,

izzik a kamra falán,

iszony-darazsak ülnek

körben a vér pipacsán,

fullánkjukat beleszúrják

a falba és át a falon,

átdöfnek már a szobákon

mint sejteken át a szurony,

s vérzik a ház, csupa tajték

a kémény pereme is,

mindenütt vérzik a hajlék,

a csöndje, a jószaga is

ki kellene nyitni a kamrát,

le kéne meszelni a vért,

senkis e nyitja ki mégsem,

senki se tudja miért,

oly kicsi kamra pedig! Hogy

fért bele ennyi magány

ezerkilencszázhetven

április nyolcadikán?

(Forrás: Aranyasszony antológia)

Garai Gábor: Anyám könyve (részletek)

INVOKÁCIÓ

Segíts, hogy szóljak rólad,

hogy el ne múljál végleg.

Segíts, mert némasággal

vert meg a szenvedésed.

Mert néztem tehetetlen

hogy süllyed el zihálva,

fuldokolva a sűrű

vér-mocsaras halálba.

És nem mondhattam: add föl,

úgyis hiába minden. –

Kővé dermedt a bárgyú

biztatás szemeimben.

Add rám erős reményed,

segíts, hogy szóljak rólad,

hogy valljalak, ki voltál,

mindent-odaadónak,

szereteted tékozló,

elszánt örök-szegénynek,

szélcsöndben szík-virágnak,

szélvészben jegenyének,

szelídnek és merésznek,

utolsó menedéknek.

Oldozd meg némaságom,

hogy el ne múljál végleg.

A HATODIK

Ki öt gyerekre ráadás volt,

kéretlenül a hatodik,

koptatta egyre, gyönge ráspolyt,

léte szerény kis érveit.

Csak a csirke szárnyát szerette.

Szerette? – Az jutott neki.

S lassacskán maga is elhitte,

hogy igazán azt szereti.

Fogadkozott ünnepi asztal

mellett is: meg sem enne mást.

Kísért a kép, sosem ereszt el,

látom a tört-szárny-suhanást.

Falat húst se tudott lenyelni

végül –

őt ette a halál:

utolsó lakomára menni

verdesett fonnyadt válla már.

EGYETLEN ÖRÖKKÉVALÓSÁG

Habár te félig-meddig hitted,

hogy majd a lélek még tovább...

De mikor megadón kiköpted

tüdőd fekete-bíborát,

egyetlen örökkévalóság

sugárzott már: a testedé,

mely a nemlétből téli rózsát,

elevent varázsolt elő...

S a kutakat is megnyitottad,

elszivárgott vér és salak.

Szikár szereteted ragyog csak,

bűneid alád omlanak,

a testi megsemmisülésbe

s a testi üdvösségbe is.

Teremtőm voltál. Ó, mivégre

éltetsz még, szárnyad merre visz?

Látok egy sárga íriszt,látom

- te ültetted – hervad s kinő.

Mint az elárvuló világon

a tűnő-sarjadzó idő.

ELSZABADULTAN

Etettél emlődből – de elfeledtem

alélt korom szikrázó kútjait.

Te is nő voltál!? –

nekem hihetetlen.

Szűz haldoklásod eszmélni tanít.

Ó gyönyör is fészkelt ebben az ölben,

hol most hideg verejték csörgedez!,

Tüzeid húnytán, végső esti csöndben,

holtod már a kín kivégzése lesz...

Neked!

S ki benned laktam öntudatlan,

s elszabadultam?

Csak annyit tudok,

hogy nem talállak, se kint, se magamban.

Dermedten állok.

Szólj, s elindulok.

EZT LEGALÁBB...

Hát ezt legalább megadta sietve,

ezt a kérésedet teljesítette

a májadon tomboló pusztulás:

hogy sose légy olyan, mint az a néni,

ki ott vánszorog át a zebra mellett,

botját föltartva, keze-lába reszket,

ráng az ajka s szívéig elhülyülve

gyűlöli értelmetlen életét.

Te a végsőkig, míg oda nem adtad

magad a halálnak ráncosan is

ragyogtál, te hetvenhétévesen,

görcsös, visszeres lábbal úgy siettél

utadon, hogy kétség se ért nyomodba.

Helyettem barátkoztál, leveleztél

mindent olvastál, mindent észrevettél

rideg hivatalokban hódítottál,

és szerencsésebbek támasza voltál;

ha lehetett, megindultan szerettél,

ha kellett, keményen bántál velem...

Elsötétült, idegen napjaimban –

voltál eleven emlékezetem.

(Forrás: Aranyasszony antológia)

Kassák Lajos: Anyám

Kilencven évet élt kilencven batyut

cepelt egy láthatatlan hegyre

harcban állt a sátánképű világgal

és puha kenyérrel táplált minket.

Lehunyt pillákkal és nagyon szelíden

a dús föld alá költözött végre.

Emlékét megőrzi a hajnali fény

mert ekkor látott a munkához ő

emlékét megőrzik a súlyos esték

ekkor ért el házunkig az útja

hogy szétnyissa függönyeit a csöndnek

és átölelje négy kis gyerekét.

(Forrás: Aranyasszony antológia)