Nézem, ahogy a lépcsőkön felér:
a nyak kulcscsontig, könyékig a karja
s a lába térdig érettszínű barna;
a combja, teste viaszos fehér.
A föld munkását jegyzi meg a nap
ily egyértelmű színjelekkel: végig
a testet zárt ruhák pólyái védik,
fény csak a nyakba s lábszárba harap.
Asszony. Nem több: harmincöt-negyven éves,
De másfélannyi évet élt alakja:
törthajlású, szívós ínnal kivarrva,
hajszoltságában pihenésre éhes.
Árulkodó formák: a letyeteg, kék
szemérmes-rossz zubbony, vizes-tapadva
tomporra, hasra, pőrébben kivallja
múltját a testnek, mint a meztelenség.
Naponta eltűrt hőségnek és fénynek
sosem tárolkozott ki így e megszítt,
sokszorosan kiuzsorázott test itt...
Miért csak most, nyarán túl annyi évnek?
Ha kérdezném, panaszkodna: ez úgy van,
most nincs már föld, állat, több az idő...
Hát így van ez: fáj még, mi fáj, de ő
már öntudatlanul s felszabadultan
élvezi első áldásait ennek
az új létnek (amitől viszolyog még
ha épp rágondol): mire vágyott oly rég,
vizet és fényt keres a fáradt testnek,
melyhez eddig fájóbb volt ostora
és szaporább, mint féltett s gondban ellett
igás barmához. (Mert ahhoz, ha kellett
orvost is hívott; magához? soha.)
Most áll a parton és töprengve nézi
az egészséges bronzszínű, remek
napra kitárt asszonyi testeket
(ilyen lehetne ő is): tanul élni,
kis örömökkel gazdag életet.
És gondol egyet, s teste felragyogva
visszarepül a zsibongó habokba.
S már szinte önfeledten, felnevet.
(Forrás: Aranyasszony
antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése