A magyar lantot szereted leginkább
- - - - Jer! Barátod
Kis magyar lantját neked adja, vigan
Adja, fogadd el.
V i r á g.
Csak természet szüleményi,
Együgyüek szavaim;
Búm s örömim érzeményi
Énekeim s dalaim.
Kisfaludy Sándor
Midőn a mindenalkotó szavára
Por a viztől külön szakasztaték,
S mosolygva tünt fel a nap, hold sugára,
És éltetőn lehelet fűre, fára
A sok csillaggal, nappal gazdag ég:
Szólott az úr: „ember legyen,
„Ki bírja képem, és kegyem.
„De födje por reá fútt szellemem,
„S ha ért: csak úgy uralkodjék velem.”
Megindult a világ ezer tekéje,
És egy erő láthatlan láncolá.
Romlásnak árnya sem járult feléje,
Magosra hág az alkotónak kéje;
De képe a végső kínt harcolá.
Ekkor világul még adott
Egy földeritő csillagot,
Melly a szegény halandónak szemét
Fölnyissa, zord homályt oszlatva szét.
Évezredek tünének semmiségbe,
S tántorgott a halandó szüntelen,
Az alkotó nagy célja nem telék be,
Kit ő fölvinni kívánt a nagy égbe:
Levonta porba egy nyügző elem.
Nem érté, a mit fön magok
beszéltek a nap-, s csillagok,
Hatástalan volt rá föld, fű, fa képe,
Természet könyvét nem tárá elébe.
Elégtelen magát megérteni
Sándor, földrészre földrészt halmozott.
S ez által kívánt lenni isteni.
Napóleont is szenderíteni
E tudta, s rá csak kint, veszélyt hozott.
Tekints, nézz szét magad körül,
Száz dolgot látsz itt tükörül.
Kövesd azt és bár porba öltözél:
Meglásd, benned nagy Isten lelke él.
Nyúgosztó tél után derült kelettel
Csirák bújnak napot köszönteni,
S a nap minden regen úgy ébredez fel,
Hogy töltse bé a földet uj örömmel,
S az uj természet légyen érdeni.
Az alkotószót értik ők,
Azért örülünk nékiök,
Oh fejtsd meg hát, epedve kérlek én,
Mit sejtesz a tavasz tekintetén?
Kifeslik a szelid bimbó, s fölötte
El-ellejt a zefir kacér szele.
Méhek, lepék donognak el mögötte,
S megtestesül a kis virág szülötte,
S gyümölccsé lesz édes nedvvel tele.
Szem és íny kéjbe fördenek,
Ha látja, s részesül benek.
Mondd hát, mi az, mi mindent szépre fest,
Mi megmutatja a szép- j ó- nemest?
Sok bölcsi a hajdannak, s a jelennek,
Az élet főjavát keresgetik.
Ezek bezárt falak között pihennek,
Azok meg a szél szárnyán zúgva mennek;
De üdvöt nem tanáltak ekkorig.
Titokban rejlik a nagy cél,
Bár a porszem- s fűszálban él;
A nélkül üdv nem lelhető, hiában!
Sem kincs-, magányban, sem világ zajában.
Ö s z ha n g z a t lelke a teremtettségnek,
Csak e nyújt áldást, és ad életet.
Ez átal a napok kigyúlva égnek,
S lámpát tartnak földünk sötétségének:
Ezeknél a szép cél eléretett.
Mi volnánk e tehát azok,
a kikre nem hat bölcs szavok
A menny és föld szilárd intésinek,
s a sziv, s kebel heves verésinek?
S z e r e s s ü n k! És elérve lesz a pálya,
Mellyet másképen el nem érhetünk.
Keserves a lét nyomasztó igája,
S reánk borúl az alvilág homálya,
Ha szeretet nélkül foly életünk.
A nélkül a nap égető,
A zord éj búra fektető.
De azzal édes a nap égi fénye,
S az éj, ohajtott nyúgalom reménye.
Egyház fölé megy díszmenetben a szűz,
És kéjbe reng kebel, s az agyvelő,
S midőn a nász fejére koszorút fűz,
És oltár lánginál föllobban a tűz:
E földön már egy menny dereng elő.
Sziv szivhez szól, s már egy család
Nő, s jó istent forrón imád.
Imád! Mert e földnek kopár vidéki
Kedvelt elűzionná válnak néki.
Ha a szegény baján könyörre indúl,
S önzést mellőzve a sziv, adni kész,
Egész lényünk a kéj hullámzatátul
Elöntve, mintegy kéjözönbe zúdol.
S a más bajával a mienk enyész.
Öleljen hát egy szeretet
Istent, embert és nemzetet!
S mit a szegény sziv olly epedve vára:
Rábukkanunk az ü d v hagyott utára.
*
Tekintetes nemes és tudós PÉCZELI JÓZSEF UR
főiskolai tanár, nagy tudós társasági rendes tag, több megyék táblabirája fényes érdemekkel díszlő NEJÉNEK, tekintetes nemes SZENTGYÖRGYI ERZSÉBET asszonyságnak, mint az általános úgy különösen a hazai irodalom hő keblű pártolójának alázatos tisztelettel ajánlja a Szerző.
Forrás: Kenézi Lajos versei. Debrecenben 1846.
