Haja fehér volt. Hófehér,
és mindig sima, mindig rendes,
arca kerek volt, szava csendes,
ajka piros volt, mint a vér.
Sötét ruháján csipke díszlett
És nem volt nála szebb anyóka.
Üres az asztal már azóta,
Ó, míg velem volt, minden ízlett.
Én tíz voltam - ö hetvenöt.
És könnyes szemmel ma is látom,
hogy soha nem volt jobb barátom,
sem azután... sem azelőtt.
Pedig csapás rá sok szakadt;
dolgozott, s közben temetett
férjet, rokont és gyereket,
de lágy mosolya megmaradt.
S bár átélt nyolcvannégy nyarat,
mosolya még nem változott;
az mindig enyhülést hozott,
az idő bárhogy is szaladt.
De egyszer mégis itt hagyott...
Nem bírta már az életet.
Neki küldöm ez éneket,
s a szempillámon könny ragyog.
Kis finom, fehér porcelán
volt ő nekünk... s jaj eltörött!
Csak lelke él még... mely örök,
s vigyáz távolból ránk talán...
