Gyulai Pál: Székely fogoly (1849)

Az Olt vize partján,

Hüs fenyvesek alján,

Oh ismered-e a kedves vidéket,

Oh ismered-e, melly lakja, a népet?

Emlékszel-e még! Emlékszel-e még!

A bérczeken erdők, ligetek árnyaiban,

Kigyós hegyi ösvény s patakok árja rohan,

S míg hosszan utánok száll letekintve a szem,

Nyájas faluk és szép völgyek ölébe pihen:

De a vizesés tündér dala szól

Agg várromok ős szent titkairól,

Hangjára a sziklán, melly mint az ég olly magas,

Mély álmaiból rázkódva megébred a sas;

Mint barna vitorla ereszti ki szárnyát,

S beuszsza a lég köre messze határát,

Emlékszel-e még! Emlékszel-e még!

A rengetegen csörtet dobogással a vad,

És ebcsaholás és kürt szava zengve riad;

Az ormon a viszhang sír, nevet, visszafelel,

S a messze vidék zsong-bong és zajjal telik el.

A bércz meredek s a Nemere fú,

De törli a könnyet s enyhül a bú,

És hiába dörög, villámlik a haragos ég,

Barlang fenekében vidoran tüz lobog, ég;

Haj rá! a vadászok elébe leülnek,

S nincs vége a dal-, rege-, tréfabeszédnek.

Emlékszel-e még! Emlékszel-e még!

A fenyves ölén egy kis tanya, szalmafödél,

Ott hosszu zekében őszhaju jó öreg él;

Frank háboruból hű fegyvere függ a szegen,

S ő róla regél a téli nagy éjjeleken:

De majd ha tavaszszal feljön a hold,

Olly csöndes a kunyhó, néma, kiholt,

Csak fúvola hallszik s bús epedő csalogány,

Csak a szerelem van ébren s a hü szivü lány.

Olly ismeretes neki fúvola, ének,

S nem birja hevét dobogása szivének.

Emlékszel-e még! Emlékszel-e még!

Milly halmok azok?... harczok tere, sirhalom az,

Szentelt rege őrzi s könytele néma panasz;

Kihozza a székely ősz apa jó fiait,

S átokra, imára sírva tanitja meg itt.

Átok s ima betölt, gyermeke vér.

Föl ősz apa, ifju! a haza kér.

Nem hallasz-e bús zajt az agyagfalvi teren?

Nézd vérnyom a földön és vörös láng az egen,

Föl délre nyugotra! életre halálra!

A bérczen a völgyön előre, csatára!

Emlékszel-e még! Emlékszele-e még!

Jár lassu lován föl és le a szürke vezér,

Megcsendül a kard, zászló lobog és forr a vér.

„Előre” kiált... nézd... nézd eme bősz rohamot...

Hah reszket a német, reszket a muszka amott.

Ég föld tere füstfelhőbe vesz el,

Csak trombita hallik s ágyúdörej.

Nem ismered-e az ágyú- s a trombitaszót?

Nem hallod-e Bemet és öreg Áron apót?

Szeben falain riadozva kiáltják:

Még él magyar és vele él a szabadság!

Emlékszel-e még! Emlékszel-e még!

Az Olt vize partján,

Hűs fenyvesek alján,

Oh ismered-e a kedves vidéket,

Oh ismered-e, melly lakja, a népet?

Emlékszel-e még! Emlékszel-e még!

Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.

Orion (Bérczy Károly): A kis unoka

Térden ül a szőke gyermek

Átkarolván őt nagyapja,

S a fiúcska az öregnek

Ősz szakállat símogatja.

’Nagyapó te! Pali bátyám

Mikor jő meg fakó lován?’

„Csatában ömlött ki vére,

Bátyád ne várd kis unokám!”

’Nagyapó te! hát bátyámnak

Mért s miként ömlött ki vére?’

„A honért s a vágás által,

Melly éd’s apádra volt mérve.”

’Nagyapó! mond: de atyácska

Csak megjő ma esti talán?’

„Elfogták őt s lánczra verték,

Atyád ne várd kis unokám.”

’Nagyapó te! hisz anyácskám

Érte ment kegyelmet kérni,

Mondá, hogy kiszabadítja

S együtt fognak visszatérni?’

„Elment – elment – de ne várt őt,

Vissza többé ők nem térnek,

Hogy apádat függni látta,

Szíve megrepedt szegénynek!”

Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.

Tóth Endre: Józsi bácsi

Józsi bácsi ötven – hatvanéves,

Mégis ollyan szálas, olly legényes..

Van bajusza mint egy fecske szárnya,

Alóla csak ugy mosolyog szája

Józsi bácsi sarkantyúja pengős,

Lajbizsebe piros selyemkendős.

Kése, melly függ hátul a korczánál –

Fényesebb a kiköszörült kardnál.

Józsi bácsi szántogat a parton,

Keze csakugy csüng az ekeszarvon...

Nézi, nézi a vasat ekéjén –

S multja száll át nyugtalan elméjén. –

Fejcsóválva, egy búsat köhinte,

Szólt – és bajszán egyet pödörinte:

„Hová lettél nyalka lovam Ráró,

Mint a madár, olly sebesen járó?!”

„Hová lettél fényességes kardom,

Mellyet annyit villogtatott markom?...

- Tört darabod, e kés oldalamnál,

Függ mint czégér összedőlt csárdánál!”

„Hová lettél háromszinü zászló,

Győzelemben lengedezve játszó?...

- Itt e kendő, elszakadt rongyodból

Mint egy véres felhő napnyugotról!”

„Hová lettél?...” de többet nem szóla,

S hazafordult nyalka két tinója...

Hanem hogy az ekevasra nézett,

Elmordúla és teremtettézett...

Józsi bácsi hogyne is morogna,

Mikor ő tán huszár vagy mi volna...

És e vas, mellyel a földet szántja –

Egy németnek volt a mell-vaspántja.

Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.

Pájer Antal: A Tiszához

Hazámnak szép folyója, oh Tisza!

Honnan jön és hová megy bús vized?

A tengereknek fenekére tán,

S habod közt bánatunkat is viszed?

Bár volna ugy; bár volna ugy! De te,

Mint jó gyermek hal anyja kebelén, -

A hon szent földén dülsz sirodba is,

Melly szült, s mellynek felnőttél emlején.

Tokaj bölcsőd, és sírod a Duna,

Ha átkigyóztad országunk szivét:

Nem is más, - mint e nemzet könnye vagy,

Könny, melly a szívből minden szennyt kivét.

Kiveted-é a vért, a csontokat,

Hullámaidba fúltak csontjait, -

Kik egykor ön szülőanyjuk felé

Villogtaták a bűnnek gyilkait?

Oh bús folyam, Magyarhon szent vize!

Beh sokszor is sírtam már partodon,

Mióta a közelmúlt gyászidők,

Gyalázatáról elgondolkodom.

Lenéztem sokszor habjaid közé,

És láttam ottan is véres csatát,

Midőn a víz népének nagyjai

Felfalták önfajuknak apraját.

Láttam, hogy két emberszív jött alant,

S a víz lakói abból ettenek;

S mert egymás ellensége volt a szív –

Most ők is egymás ellen küzdenek.

Láttam behullott éles kardokat,

S többet még ott is a kéz fogva tart;

Jeléül tán: hogy a holt kézben is,

S holtnép kezében bosszut áll a kard...

Oh bús folyam, Magyarhon szent vize!

Hadd oltsam el belőled szomjamat;

Mert szomjas szívem darabokra ég –

Míg el jön a régen várt pillanat!

Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.