2016. nov. 7.

Gyulai Pál: Székely fogoly (1849)





Az Olt vize partján,
Hüs fenyvesek alján,
Oh ismered-e a kedves vidéket,
Oh ismered-e, melly lakja, a népet?
Emlékszel-e még! Emlékszel-e még!

A bérczeken erdők, ligetek árnyaiban,
Kigyós hegyi ösvény s patakok árja rohan,
S míg hosszan utánok száll letekintve a szem,
Nyájas faluk és szép völgyek ölébe pihen:
De a vizesés tündér dala szól
Agg várromok ős szent titkairól,
Hangjára a sziklán, melly mint az ég olly magas,
Mély álmaiból rázkódva megébred a sas;
Mint barna vitorla ereszti ki szárnyát,
S beuszsza a lég köre messze határát,
Emlékszel-e még! Emlékszel-e még!

A rengetegen csörtet dobogással a vad,
És ebcsaholás és kürt szava zengve riad;
Az ormon a viszhang sír, nevet, visszafelel,
S a messze vidék zsong-bong és zajjal telik el.
A bércz meredek s a Nemere fú,
De törli a könnyet s enyhül a bú,
És hiába dörög, villámlik a haragos ég,
Barlang fenekében vidoran tüz lobog, ég;
Haj rá! a vadászok elébe leülnek,
S nincs vége a dal-, rege-, tréfabeszédnek.
Emlékszel-e még! Emlékszel-e még!

A fenyves ölén egy kis tanya, szalmafödél,
Ott hosszu zekében őszhaju jó öreg él;
Frank háboruból hű fegyvere függ a szegen,
S ő róla regél a téli nagy éjjeleken:
De majd ha tavaszszal feljön a hold,
Olly csöndes a kunyhó, néma, kiholt,
Csak fúvola hallszik s bús epedő csalogány,
Csak a szerelem van ébren s a hü szivü lány.
Olly ismeretes neki fúvola, ének,
S nem birja hevét dobogása szivének.
Emlékszel-e még! Emlékszel-e még!

Milly halmok azok?... harczok tere, sirhalom az,
Szentelt rege őrzi s könytele néma panasz;
Kihozza a székely ősz apa jó fiait,
S átokra, imára sírva tanitja meg itt.
Átok s ima betölt, gyermeke vér.
Föl ősz apa, ifju! a haza kér.
Nem hallasz-e bús zajt az agyagfalvi teren?
Nézd vérnyom a földön és vörös láng az egen,
Föl délre nyugotra! életre halálra!
A bérczen a völgyön előre, csatára!
Emlékszel-e még! Emlékszele-e még!

Jár lassu lován föl és le a szürke vezér,
Megcsendül a kard, zászló lobog és forr a vér.
„Előre” kiált... nézd... nézd eme bősz rohamot...
Hah reszket a német, reszket a muszka amott.
Ég föld tere füstfelhőbe vesz el,
Csak trombita hallik s ágyúdörej.
Nem ismered-e az ágyú- s a trombitaszót?
Nem hallod-e Bemet és öreg Áron apót?
Szeben falain riadozva kiáltják:
Még él magyar és vele él a szabadság!
Emlékszel-e még! Emlékszel-e még!

Az Olt vize partján,
Hűs fenyvesek alján,
Oh ismered-e a kedves vidéket,
Oh ismered-e, melly lakja, a népet?
Emlékszel-e még! Emlékszel-e még!

Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.

Orion (Bérczy Károly): A kis unoka





Térden ül a szőke gyermek
Átkarolván őt nagyapja,
S a fiúcska az öregnek
Ősz szakállat símogatja.

’Nagyapó te! Pali bátyám
Mikor jő meg fakó lován?’
„Csatában ömlött ki vére,
Bátyád ne várd kis unokám!”

’Nagyapó te! hát bátyámnak
Mért s miként ömlött ki vére?’
„A honért s a vágás által,
Melly éd’s apádra volt mérve.”

’Nagyapó! mond: de atyácska
Csak megjő ma esti talán?’
„Elfogták őt s lánczra verték,
Atyád ne várd kis unokám.”

’Nagyapó te! hisz anyácskám
Érte ment kegyelmet kérni,
Mondá, hogy kiszabadítja
S együtt fognak visszatérni?’

„Elment – elment – de ne várt őt,
Vissza többé ők nem térnek,
Hogy apádat függni látta,
Szíve megrepedt szegénynek!”

Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.

Tóth Endre: Józsi bácsi





Józsi bácsi ötven – hatvanéves,
Mégis ollyan szálas, olly legényes..
Van bajusza mint egy fecske szárnya,
Alóla csak ugy mosolyog szája

Józsi bácsi sarkantyúja pengős,
Lajbizsebe piros selyemkendős.
Kése, melly függ hátul a korczánál –
Fényesebb a kiköszörült kardnál.

Józsi bácsi szántogat a parton,
Keze csakugy csüng az ekeszarvon...
Nézi, nézi a vasat ekéjén –
S multja száll át nyugtalan elméjén. –

Fejcsóválva, egy búsat köhinte,
Szólt – és bajszán egyet pödörinte:
„Hová lettél nyalka lovam Ráró,
Mint a madár, olly sebesen járó?!”

„Hová lettél fényességes kardom,
Mellyet annyit villogtatott markom?...
- Tört darabod, e kés oldalamnál,
Függ mint czégér összedőlt csárdánál!”

„Hová lettél háromszinü zászló,
Győzelemben lengedezve játszó?...
- Itt e kendő, elszakadt rongyodból
Mint egy véres felhő napnyugotról!”

„Hová lettél?...” de többet nem szóla,
S hazafordult nyalka két tinója...
Hanem hogy az ekevasra nézett,
Elmordúla és teremtettézett...

Józsi bácsi hogyne is morogna,
Mikor ő tán huszár vagy mi volna...
És e vas, mellyel a földet szántja –
Egy németnek volt a mell-vaspántja.

Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.

Pájer Antal: A Tiszához





Hazámnak szép folyója, oh Tisza!
Honnan jön és hová megy bús vized?
A tengereknek fenekére tán,
S habod közt bánatunkat is viszed?

Bár volna ugy; bár volna ugy! De te,
Mint jó gyermek hal anyja kebelén, -
A hon szent földén dülsz sirodba is,
Melly szült, s mellynek felnőttél emlején.

Tokaj bölcsőd, és sírod a Duna,
Ha átkigyóztad országunk szivét:
Nem is más, - mint e nemzet könnye vagy,
Könny, melly a szívből minden szennyt kivét.

Kiveted-é a vért, a csontokat,
Hullámaidba fúltak csontjait, -
Kik egykor ön szülőanyjuk felé
Villogtaták a bűnnek gyilkait?

Oh bús folyam, Magyarhon szent vize!
Beh sokszor is sírtam már partodon,
Mióta a közelmúlt gyászidők,
Gyalázatáról elgondolkodom.

Lenéztem sokszor habjaid közé,
És láttam ottan is véres csatát,
Midőn a víz népének nagyjai
Felfalták önfajuknak apraját.

Láttam, hogy két emberszív jött alant,
S a víz lakói abból ettenek;
S mert egymás ellensége volt a szív –
Most ők is egymás ellen küzdenek.

Láttam behullott éles kardokat,
S többet még ott is a kéz fogva tart;
Jeléül tán: hogy a holt kézben is,
S holtnép kezében bosszut áll a kard...

Oh bús folyam, Magyarhon szent vize!
Hadd oltsam el belőled szomjamat;
Mert szomjas szívem darabokra ég –
Míg el jön a régen várt pillanat!

Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.