I.
Sivít a szél, mit az éles szavú gyermek,
Kit az iskolában husánggal megvernek...
Mintha felkorbácsolt hullámokat hányna
Alföld vidékének hosszú rónasága;
Ugy hullámozik a búzakalásztenger,
Mellyet nyugalmából a szörnyű szél felver...
Csendesek a puszták... miként a sírboltok,
Csak néha itt-amott szólnak juhkolompok,
S közbeközbe egypár kuvasz ugatása
Által történik a csend háborítása...
Különben olly csendes a puszták vidéke,
Mintha környékében ember nem is élne!
De ni-ni! amott, a pusztáknak végében
Él még egy teremtés teljes egésségben...
Zsiros subájában nézi a vidéket
Hol két falu majdnem hamuig leégett...
S hársfa furulyáját bajsza alá kapva,
Zápor könyezés közt síró dalt fúj rajta!
Olly szomorú volt a furulya éneke,
Hogy maga is majdnem kétfelé repede...
Hát a fújó bojtár emelkedő keble
Milly kínos érzéssel van csordultig telve?!
Mi bajod van bojtár???... Ő nem szólhat... hallgat...
Elfogult kebele válasz-szót nem adhat!
Ujra neki kezd a nóta fújásának,
Tanújelét adni szíve fájdalmának...
S mire az éneket zokogva leőrli,
Lobogós üngével szeme könnyét törli...
Azután a hársfát kalapjához tűzve,
Megindúl a nyelve illyforma beszédre:
„Sokat hallottam már, hogy mi a szerelem?!
Nem tudtam hogy egykor majd én is érezem!
Ha ez így tart soká, semmivé kell lennem;
Mert égő szerelmem elégeti keblem...
Hejj csak azt a szép lányt so’se láttam volna!
Legalább most lelkem fájva nem lobogna!...
„Mult éjjel a ráczok falunk’ felpörkölték,
S mind, a kit ott leltek, kegyetlenül ölték...
Hát ha az én Örzsim is ott fekszik halva
A sok barna kőtől örökre takarva!
Istenem! Istenem!... szólt a bojtár-legény
És zokogva ismét igy folytatta szegény:...
„Édes öreg anyám háza le van döntve,
Emlékképen rája hamu vagyon öntve...
Magam vagyok árván e czudar világon,
Én magamat nem, csak Örzsimet sajnálom,
Pedig ő volt a ki szivem összetépte,
Nem hijába híták ugy: hogy falu szépje!”
Míg a bojtár igy szól a nagy búza között,
Mit szeme könyével esőkép öntözött;
Körűle sebesen ingnak a kalászok,
Mit forogós magyart tánczoló leányok,
És Szomorú Pista
alig veszi észre,
Hogy egy csinos paraszt lány terem előtte!...
Mit is mondtam?! leány??? ez leány nem lehet,
Illy szép lányt az Isten nem tom hogy teremthet!...
Tündér lesz... mert szeme leverő szépsége
Csillagnak illenék az Isten egére,
S ha valahogy szeme az égívre jutna,
Bámulására a többi hozzá futna!
Hollóhaja a szép tündérleánykának
Vetélytársa lehet egy bús éjszakának...
Szenvedő arczának kellemes vonási
Halványak, mint az ősz néma éjszakái,
Tizenhatesztendős gömbölyü szép keble
Szerelemmel vagyon csordultig megtelve!
De mégis leány! mert, hogy Szomorú Pista
A búzazörgésre tekintett volt vissza:
Mint mikor a menykő leüt haragjába,
Olly hamar karolta a szép lányt karjába,
S csókot nyomott annyit a kis eperszájra,
Hogy az Isten tudja mennyi annak száma!
A szép leány hallgat... szeme könytül nedves...
Nem csoda! hisz szegény fülhegyig szerelmes.
Ragyogó könyűi peregnek keblére,
Mint harmat hervadó virág levelére...
Nem is harmat... gyöngy az... ritka gyöngy, a mellyet
A zokogó tenger zajos keble felvet!
Ugy álltak ők soká karjában egymásnak,
Mint mikor két szobort egymás mellé ásnak.
Ha ekkor a világ ledőlt volna romba:
Ezt a két szerelmes nem érezte volna...
Boldogok voltak mint – magam sem tom, hogy mi?!
Hejj az a szerelem ármányos egy holmi!!!
Szomorú Pistának ölelő karjába
Igy szólt a szerelem hervadó virága:
„Édes kedves Pistám! áldjon meg az Isten!
Magad is tudod, hogy el kell mennem innen...
Mint már régen mondtam, a nyájadat hagyd ott,
S mint a többi magyar, kössél te is kardot!
Hogyha édesszülém megengedné nekünk,
Hogy az oltár előtt házaspárrá keljünk;
Akkor azt mondanám: maradj itten nálam!
Éljünk a szerelem boldog országában –
De ő kevély, hiszen magad is tudod már,
Hogy ő öreg bíró, te meg csak egy bojtár!
Aztán nem is szükség megmondanom néked,
Hogy öreg anyádnak kis háza leégett...
Édes Pistám mi is illyenformán vagyunk,
És mostan a szomszéd falucskában lakunk...
Most is odahaza szüléim nem tudták,
Hogy édes Galambom! ide szöktem hozzád!
Azért édes Pistám! csókolj meg még egyszer!
Legyen az úr Isten minden lépéseddel...
Légy hű hozzám... aztán bátran viseld magad,
Mert most már közlegény a paraszt se marad,
hogyha háborúban nagy bátorságod lesz;
Kossuth Lajos, tom hogy káplárrá is megtesz!”
Sokat mindenfélét összekevertenek
Beszéd közben a két szegény szerelmesek,
Szemük könye ugy folyt, mint a sebes patak,
Hűség-, szív- és más illy beszéd el ne maradt...
Végre újra hangzott egy bús „Isten veled!”
És ők széjjelválva, szívük majd szétrepedt!
II.
Alföld vidékének egyik városában
Huszártoborzó áll – még pedig javában!
Van a csaplároknak iszonyú sok gondja,
Terem a sok huszár mint a mérges gomba!
És a magyar, hogyha dolmányt dob vállára,
Azonnal szerelmes a teli pohárba!
Szálas szép legények... nekik áll a világ!
Mindegyik egy büszkén nyíló rózsavirág...
Egytől egyig pikós! ámde csak ugy félig,
Kurjongatva mennek az utczákon végig.
Félre áll a csákó mindegyik fejébe,
Látszik hogy az Isten kiválasztott népe!
Elő a toborzót a strámester rakja,
Az ácsorgó lányok szebbikét elkapva!
Utána a többi a bút elfelejti
S pirosarczu lánnyal a forogóst lejti...
S mi a magyarnak olly kedves évek óta,
Búsan szól a régi síró magyar nóta!
Görbe aczélkardok gyönyörü csörgése,
Széles vas-sarkantyúk kirívó pöngése,
Lárma, kurjongatás töltik el az utczát,
Miglen a czigányok a Rákóczit
huzzák...
Istenem! Istenem! de gyönyörü nép ez!
Tűzlelkére méltó ősei fényéhez!
Hullámozó keblü csintalan leányok
Nézik hogy tánczolnak a deli huszárok,
Legtöbbnyire pedig magát neki adva,
Nyalka huszárpárral a forogóst rakja...
S elhagyván a tánczot – egy kis pihenésre,
Csókot kap jutalmul rózsaszin képére...
A toborzó előtt lenge széllel játszó
Szép lobogó lebeg... háromszinű zászló,
Mellynek felczifrázott magas tetejére
Élénkzöld levelü koszorú van tüzve...
A zászlóra pedig, hogy messziről lássák,
Nagy betűkkel írva: „Éljen
a szabadság!”
Igy foly a toborzás regveltől éjfélig,
Igy mén a tarka nép az utczákon végig...
Vígak!... a sarkantyút össze-összevágják,
Még a feketét is rózsaszinbe látják...
Mert a kinek a bor talán meg nem árta,
Lerészegité a sok szép leány bája...
De a sok víg huszár zajteljes körében
Van egy bús legény is... ott áll ni-ni! épen...
Ha megvizsgáljuk őt amúgy összevissza,
Kitetszik hogy nem más, mint Szomorú Pista!
Az a szegény bojtár, a kit utoljára
Erzsijével láttunk a magas buzába...
Ejnye be szép legény! be szép eszemadta!
Millyen szépen áll a huszárdolmány rajta!
Ugy áll a ruhája, mentéje, csákója,
Mintha csak ugy épen ráöntötték vóna!
Szép volt az már igaz még a subájában –
De most hogyan néz ki a huszárdolmányban?!
Felemelvén fejét, mikor szertenéze,
A sok utczai lány majd megveszett érte!
Mindannyinak az volt lánggal égő vágya:
Csókot nyomni Pista bokros ajakára;
Mert a sok szép leány bölcsen általlátta,
Hogy a toborzóban nincs Pistának párja.
De ezt a bús huszár nem is vette észre –
Gyönyörü Erzsije forogott eszébe,
És ha néhanéha ő is tánczot lejte,
Azért kedvesénél vala égő lelke!
Miért is a lányok el is nevezték már,
Ugy híták őtet hogy: „az
a kevély huszár.”
III.
Hordót hengergetnek az ég boltozatján?
Vagy az ég teteje roskadóba van tán?
Hogy alföld vidékén, hol csend volt egykoron,
Olly iszonyúan nagy bőgés dörgés vagyon?!
Nem biz!... mert az eget régi rendjén látjuk...
E nagy zajt okozzák a menydörgő ágyúk!
Perczel megtámadta a római sánczot,
És a benne lévő elszánt lelkü ráczot...
Kik a magas sánczban az ágyúkat töltik,
És a magyar tábort jó regvel köszöntik;
S minthogy a köszöntést Perczel elfogadta,
Szót váltnak egymással... kissé hajba kapva!
Szurdos, barnaképü, kis magyar tüzérek,
Alig még tizenötesztendős legények,
Töltik az ágyúkat... lőnek... ismét töltik...
A kilőtt nagy ágyút vidám kedvvel söprik...
S ha egyik betalál a sáncz közepébe:
Czigánykereket hány boldog örömébe!
Mikor tüzet kiált... s elsütik az ágyút;
Az ágyúra a kis tüzért állni látjuk...
Ágaskodva nézi... figyelemmel várja...
Van-e golyójának kedvező hatása?
S ha ekkor a sánczban sírás, jajgatás van;
Kis kezével tapsol vad boldogságában!
Ha pedig a sánczból néha jól kilőnek
S utolsó órája üt egy víg tüzérnek:
Egy másik kis fiú áll hamar a sorba,
Vídám kedvvel, mintha mi sem történt volna,
S lobogó tüzével vakbuzgóságának
Teszi hivatását a lelőtt pajtásnak...
Ha egy gránát esik közibük lecsapva,
Mintha dróton húznák, mind lefekszik hasra
S ha már szétpattant az ellenség golyója,
Felkelnek, tüzelnek, égő golyót szórva...
Sok észre sem veszi, hogy a nagy tűz alatt
Magas csákójába gránát darab akadt!!!
De minden tüzelést történik hijában!
Mert az ellen magát jól tartja a sánczban...
A puskának csőjét a sánczra rá rakva
Láthatlanul adja tüzét a magyarra!
És a magyar honvéd a nélkül hogy ártna,
Kettő három esik holtan egy rakásra!
Türelmetlen állnak a vitéz legények,
A rohanni szokó hőslelkü honvédek...
Némellyik mérgében a haját is tépi,
Hogy barátja vesztét tétlenül kell nézni,
Némellyek pediglen lármázni is kezdnek,
Mért állnak itt?... miért nem szuronyt szegeznek?...
Végre megszólalnak a peregő dobok,
A sok vitéz honvéd a sáncz felé robog...
Behúzva csákóját egészen szemébe,
Szuronyját szegezve ugy rohan előre...
A sánczból jövő tűz által hull barátja;
De ezt a hős honvéd akarva nem látja!!!
„Éljen a magyar!”
zeng százak ajakáról;
Megy a honvéd... tűz jő mint zápor a sánczból...
Hogy ne lássa... kezét szeme elé téve,
Ugy rohan a honvéd az ellen tüzébe!
„Éljen a magyar!”
zeng újra, újra százszor!...
Magyar zászló lobog a már bevett sánczon!!!
Fut már az ellenség... fut erre, amarra...
Préda várakozik a győző magyarra;
Kivált a huszárok... őnekiök maradt
„Kergetni az ellent” a legkedvesb falat...
Mennek is olly gyorsan, mint a tüzes villám,
Mentéjük két ujja más két kezet formál!
Száguld a sok huszár... hol az ellent látják,
Utánok vágtatnak... s mint a répát vágják...
Nincsen talán egy is a huszárcsapatba,
Kinek ne volna a vértől piros kardja...
A dolmányt levetve – sok az ingét tűri...
S mészároskezével ellenségét űzi!
A sok huszár között, ugy miként a villám,
Szomorú Pista is vágtat egy
paripán...
Kifáradt már lova... kifáradt alatta,
Habokat hány már a véres tajték rajta...
De a dühös huszár mit se gondol véle,
Megy mint a gondolat az ember eszébe!
Nem mehet utána senki, senki nyomban...
Ugy vágtat mint a szél a mélységes porban.
Mellynek sziporkáji feje fölé mennek,
S körülveszi őt egy iszonyú porfelleg.
Elment mint a tündér... no de kissé várjuk!
Talán ha visszajön, ismét ujra látjuk.
Addig a táborban nézzünk kissé körül,
Sokat látunk ollyast, minek szemünk örül;
Nevetünk is kissé... kényelmesen látván,
Hogy jő a sok honvéd, s velük a sok zsákmány,
Miket részint a nagy ütközetben nyertek,
Részint egy közeli szerb faluból szedtek...
Itt ül a kis honvéd egy tüzérló hátán...
Szuronyos puskája furcsán áll a vállán.
Ferhelyét a baka arra lóra tette,
Mellyből a nagy tüzért szuronyára vette,
S még többi pájtási őt nevetve nézik,
Ő komoly képpel mén a táboron végig...
Itt egy másik honvéd jő majd megszakadva
Számtalan zsákmánya terhének alatta...
Lovas sisak vagyon béhuzva fejébe,
Egy nagy kanpulyka van annak tetejébe;
Mellyre a víg honvéd libát is – vagy ötöt –
Halálig kínozva spárgával rákötött.
Emitt egy huszár jő a gazda zsákmányból...
Csak ugy kukucskál ki a kövér dunyhákból,
Mellyeket a kópé rögtön hamarjába
Rákötött volt magas nyerge kápájára;
Mellyen egy tarisznya földig lógva koczog,
Belsejéből pedig egy malacz nyikorog...
Szomorú Pista is jő a víg táborba,
De ő lován zsákmányt, egy pehelyt se horda...
Ugy néz ki, mint láttuk nem rég utoljára,
Csakhogy bús halovány képén meg van vágva!
De még se ugy néz ki... mert hős vitézsége
Medáliát szerzett domború
mellére.
IV.
Szikrázó lángkalász gyanánt süt a tájra
A hanyatló napnak vérpiros sugára...
Mintha szíve volna, s abból folyna vére,
Biborboltozatot fest az ég ivére...
Tán a más világon is egyre csatáznak?
Hogy olly véres szine a nap sugrának?!
Két utason törik meg a napsugára,
Melly bájos fényt áraszt alföld sík tájára,
Nem is utas, hanem bajnok mind a kettő,
Huszárnak alkotta őket a teremtő!
Kiválasztott testü, ép, izmos legények;
Bölcsen tették azt, hogy huszárokká lőnek...
Az egyik fiatal sötét ménen ballag...
Nem hijában hívják a szép mént csillagnak;
Olly tüzes, hogy talán, ha fáradt nem volna,
Egy ugrásával az egekbe ugorna...
De most nagyon fáradt a tájtékos pára,
Nem csuda! hisz szegénymérföldeket jára!
A gazdáján fényes huszármente lobog,
Fejében dús csákon hószinkócsag forog,
Dolmányának balján vérvörös szalagon
Vitézsége jele cserkoszorú vagyon...
Karcsú szép derekán remekmivü kardja,
Súlyos, mint az Isten leütő haragja!...
A bajnok csatárnak halovány arczára
Ellentéttel süt a nap piros sugára,
S ragyogó fényt áraszt éjszinü hajára,
Melly gyűrüs fürtökben ömlik le vállára;
Hol a hollófürtök az égszin dolmánynak
Arany zsinórjával enyelegve játsznak!...
Hát millyen a halvány arczu bajnok lelke?
Fájva fellobogó tűzzel vagyon telve;
Majdnem áldozatja szíve szerelmének,
Huszéves kebele szent gerjedelmének...
Elég ha azt mondjuk: szerelmes a szegény!
Hisz e bajt ismeri mindenféle legény!...
A másik utas egy borzas bajszú szolga,
Huszáros mentéje vállára van dobva,
Míg roppant lovának sörénnyivel játszik:
Haragos szeméből szolgahűség látszik,
Ha az ember rá néz, azt is látja rajta,
Hogy e vén huszár olly emberfaló-fajta!...
Bozontos fejébe nagy csákó van nyomva,
Fél-fél fontot tesz a csákó minden bojtja...
Mellyek rendetlenül szerteszétkúszálva
Lógnak le a huszár iszonyú vállára,
Hol keresztbe néző vastag szíjjon lógnak,
A mit kartuslinak s karabinnak mondnak.
Podgyász vagyon kötve lovának farára,
Két nagy kengyel csügg le a ló oldalára,
Mellyekben ugy látszik a nagy huszár lába,
Mintha bennük egyegy kis emberke állna;
Mert hosszút termete a vastag huszárnak
Vetélytársa lehet a nagy Góliátnak!
Szörnyü kövér... ugy hogy lábát nem láthatta
Az ő terjedelmes hasának miatta,
Mellynek közepére kardszíjj vagyon öltve,
S nagy társolya mellé görbe kardja kötve,...
Mellyre ha vetődik vastag szempillája,
Gúnyos mosoly szökik a huszár ajkára!...
Egyik se szól, mintha le vón kötve ajkok,
Habár egymás mellett mén a két hős bajnok...
Pedig lánggal teli mind a kettő lelke,
Mint a tűzokádó-hegy elfojtott keble...
Az egyik szerelmes... másik pedig mérges,
Illy nagy utat tenni egy leányért kényes!...
Míg lovaik fáradt lépésekkel mennek,
Az ifju kebléből sohajok repülnek...
S a mi gyenge fohászt teremt ajakára,
Huszéves keblének túlvilági lángja...
Azt megy felkeresni, a kit régen látott,
Kit égő szivével régóta imádott...
Míg a szolga urát fohászkodni látja,
Por-ellepte fejét csendesen csóválja...
S igy morog magában: „Istenem! Istenem,
Csakugyan furcsa egy jószág a szerelem...
Szegény hadnagy uram annyit fohászkodik,
Mint a ki büniért zsótárt imádkozik...
Jó ember! nincs párja egész ezredébe!
Csak már szerelméből egyszer észre térne...
Hiszen valamikor magam is szerettem;
De egy lányért illy nagy utat so se tettem...
Aztán békességben ez még hangyján lenne!
De most, hogy az egész világ meg van veszve!?...
Isten teremtüccse! sokkal jobb lett vóna,
Hogy ha ott a placzczon megmaradtuk vóna...
Igy dörgött a harczok megszokott vitéze!
Miközben bevérzett roppant kardját nézte,
És csóválván fejét, aligha nembánta,
Mért nincs most is inkább egy kemény csatába?!
„Mit dörmögsz már Máté? megint bajod vagyon?
Mért járt nyelved mint a kukoriczamalom?”
Szólt Szomorú Pista a
vitéz Kányához,
Bátor kuruczlelkü morgó szolgájához!
S uri tekintettel nézvén öreája,
Parancsoló képpel feleletét várta.
„Vitéz hadnagy uram! felelt vissza Kánya,
Habos tajtékot hány e fáradt két pára,
Jó volna már egyszer talán megetetni,
Vagy az éjszakára itten megpihenni...
Ugy is ni-ni! amott áll egy csendes csárda;
Térjünk bé hadnagy ’ram oda éjszakára!”
„Arra neked Máté, mondtam, semmi gondod!
Engedelmeskedni mint szolgának dolgod!
Majd megtudod később, hova megyünk hálni;
Hallgass... nem kell szádnak mindegyre darálni”
A mélyen elmerült bús Szomorú
Pista
Kandi szolgájának igy felelt volt vissza.
S éles sarkantyúját bévágta lovába,
Ment úgy, hogy a szél sem jöhetett nyomába –
De a morgó Kánya
őt nyomba követte,
Járván szájában az „adta teremtette!”
Ki Pistát igy látta, tán tündérnek hitte;
Nem csoda! hisz szegényt vágyó szíve vitte!!!
V.
Számlálhatlan fényes csillag van az égen...
Nappá varázsolják az éjt a vidéken
A sok csillag között a telt holdnak képe
Mintegy arany tányér néz le a vidékre...
Andalgóan néz le – alföld határára
A megmérhetetlen csendes rónaságra...
De mivelhogy itt az egész vidékcsendes,
Mint az elmerengő ifiu szerelmes:
Nézzünk inkább oda, a hol vígan vannak,
Hol zajos lárma közt jó kedvvel mulatnak,
Tekintsünk bé alföld egyik falujába
És ott a falusi birónak házába.
Telve van vendéggel, a mint szemünk látja,
A falusi biró igénytelen háza...
Ott a kántor... rektor... uruk számadója...
S egy felperkelt falu menekült birója...
A többi közt pedig a szoba ugába
A menekült biró gyönyörü leánya!...
Lármáz énekel a sok vigadó vendég,
Az orbán süvegét többnyire feltették...
S a mi megtörténik esztendőként százszor,
Legjobban oda van a falusi kántor...
Fel is köszönt többször fülmetsző hangjával,
Megérintvén száját az öblös pohárral...
(Különben a kántor igen dühös magyar;
Német, vagy szerb szórul hallani se akar...
Forradalom előtt Vittman volt a neve,
És most „Szikrafi”-vá termett ő kegyelme!...
S mert a kántor szót is idegennek tartja
Uri magát mostan „Torkász”-nak
hivatja).
De hát fölhörpentve hogy is ne volnának?
Gyűrüzője van a falu kántorjának...
A menekült bitó gyönyörü leánya
Lesz a vén rókának hites életpárja...
Vagyis lenne
inkább, - ha a lány akarná,
Ha régi kedvesét eszében nem tartná!
A gyönyörü Erzsi nem egyszer, nem kétszer
Megmondta, hogy ő a kántoré nem lészen...
Hogy miért??? nem mondta... szűz lelkének lángja
Mélyen feküdt fájó szívének titkába!
Távol volt kedvese – Isten tudja merre!
Ő meg mint tört liljom hervadt tőle messze!!!...
A biró és kántor azon okoskodott:
Hogyan történjék meg a gyűrüző dolog?!
Végre az jutott volt só-fejükbe nekik
Hogy a kedves Erzsit erre eröltetik!...
De midőn a lánnyal legjobban czivódnak,
Más fordulatja lett az egész dolognak...
A czivódás alatt lépett a szobába
Szomorú Pistának iszonyu szolgája...
S rémitő hangjával ekkép szólala meg,
„Házi gazd’ uramat az Isten áldja meg!
Ha itten lakik a falunak birája,
Rendeljen kovártélyt egy tiszt úr számára.”
„Ha ugy tetszik – igy szólt a falu birája –
Magam is helyt adok egy pár éjszakára!”
„Bizon biró uram! ezt magam se bánom”
Dörgött a vén huszár, van itt bor, lány, látom...
Pedig a ki lelke! az kell a huszárnak!
Lány bor kell az Isten lovas angyalának...
„Vitéz hadnagy uram! kikiáltott Kánya,
Itt lesz kovártélyunk majd az éjszakára,
Azért méltóztassék a lórul leszállni,
E szép házban fogunk az éjszaka hálni!
Én majd a lovaknak előbb zabot adok,
S aztán pár pohár bort magam is bekapok.”...
Szomorú Pista bé jött volt a
szobába...
S alig nézett körül... Erzsi
volt karjába!
Kiért katona lett... kiért szenvedt... vívott...
Annak ajakáról édes csókot szívott...
Nincs olly boldog angyal fent a mennyországba;
Mint ők voltak egymást óhajtott karjába!...
Még a két szerelmes egymásra borúla,
A Torkász uramnak
lekonyult az órra...
Majd levágta magát, ollyan nagyot ámult,
A többivel együtt szemdüllesztve bámult...
Meg nem foghatták azt, hogy egy paraszt lányka
Olly biztosan rohant egy hadnagy karjába!...
Hát a két szerelmes ugyan mit csinála???
Nem tudtak a földről ők a mennyországa...
Ha csókjaik száma borrá válott volna,
Belefulladt vón’ az egész világ borba...
Üdvözülve áltak... Istenem! Istenem!
Millyen üdvöt adhat a boldog szerelem!
Most Erzsi apjára is nagy szerep vára,
Áldást kellett adni az ifiu párra...
Kánya lett a násznagy... hogy
összeadattak;
Mikor harmadnapra roppant lakzit csaptak...
Hát a szegény kántor??? törte magát... zúzta...
Mert a nagy lakziban – ő a bőgőt húzta!!!
Forrás: Magyar
Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése