Dalnok ifju elesett
a harczban,
Hű pajtása sirva rá
hajolt.
Ő felvetvén szemét
utoljára,
Tört hangjával
haldokolva szólt:
„Két kincsem volt,
lantom és a kardom,
Lelkem amaz; és ez:
életem:
Oh hogy őket a
halál után is
Mély siromba el nem
vihetem!
„Mégis, mégis! a
véres mezőben
Áss e karddal hideg
sirt nekem.
Fektesd mellém ezt
a hű barátot,
Melly örökké együtt
volt velem,
Nyugodjunk
egymásnak oldalánál,
Megillet minket e nyúgalom...
Ő: töretlen,
fényes, ép aczéllal,
Én: a halálban is
szabadon!”
„De e lantot,
mellynek minden húrja
Lelkemnek megannyi
szála volt,
Melly a harczban
szárnyra kelt mint a szél
És a lengő
zászlónál dalolt:
A lantot nem
vihetem magammal,
Mert a lélek nem
száll sirba le...
- Hadd maradjon, jó
leszen fejfának,
Sirom helyét jelöld
meg vele.”
„Majd ha ujra
harczra riasztó dal
Indul meg a szelek
szárnyain:
Érintését majd
megérzi lantom,
S szilaj ének támad
hurjain.
Szilaj ének, melly
lehat a sírba,
S zúg fülembe
támadó vihart.
Felébredek, -
felkelek, - kiállok,
Kezemben lesz a hű
régi kard!”
**
És mikor a harczok
elvonultak,
Véres mezőn ott
állott a hant.
Benne nyugszik hű
kardjával a hős,
És felette fejfáúl
a lant.
Jőnek szellők s a
húrokba kapnak,
Ah! de nem riasztó
szilajan –
És az ifju
ébredését várja...
Várja, várja... de
csak hasztalan!
Forrás: Magyar
Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése