Úti porral fedve,
fáradottan
Mi gyászos legény
közelget ottan?
Olly szomorún
bandúkol előre,
Mintha nem is e
világról jőne.
Sapkája szemébe
vágva mélyen,
Izzadás és bánat ül
a képen,
Jobb kezében tört
kard markolatja,
Mással botján kis
motyóját tartja.
Durva inge egykor
tán fehér volt,
Most sötétlik rajt’
a szeny és vérfolt,
Megkopott a veres
nadrág szőre,
Rongyos is volna
már ünneplőre.
De hisz neki
nincsen vasárnapja,
Nem is tudja hogy
ma István napja,
Éj és nap utazva,
szomjan, éhen,
Megáll s körülnéz a
faluvégen.
Szülő helye tövig
le van égve,
Kormos falak
bámúlnak az égre,
Alig látni embert,
ugy megfogytak,
De a sírok ottkünn
szaporodtak.
Izzadását ekkor
letörlötte –
Talán egy pár köny
is volt közötte;
S mint felhők közt
egy magányos csillag,
A népetlen utszára
beballag.
Újra fedve van a
falu háza,
Ereszében négy
ember tanyáza,
Beszélgetnek olly
búsan komolyan,
Mint a kiknek
házában halott van.
Egy közülök az
útast meglátja,
S igy kiált rá:
„Kend az János bátya?
Szóljék már, hol veszi magát itten?
Merre, honnan,
hová? hozta Isten!”
„Hozott ám a
balsors, mellyre átok!
Jó barátim, oda van
hazátok.”
Igy felelt ő
keserűn nevetve,
Nevetése sírásnak
jó lenne.
„Honnan jövök?
árulás földéről.
Meddig megyek? míg
lábam ki nem dől.
Huszár voltam,
Isten katonája,
Most ugy hívnak,
hogy: ....”
„Hej Világos!
átkozott Világos!
Alattad lett
hírnevünk homályos,
Ott gyalázott meg
az illyenadta...”
Nem szólt, csak
fogait csikorgatta.
Kis vártatva – mert
a falu népe
Kérte őt hogy még
tovább beszélne –
Igy folytatta,
fa-derékra ülve,
S mindig többen
gyülöngtek körülte:
„Árulás volt, győztünk
Zsolcza mellett,
Győztünk, s mégis
hátra menni kellett,
Holott kardunk
győztes villámlása
A Muszkának lett
volna romlása.”
„Nem engedtek üzni,
szedtevette!
Míg erejét ismét
összeszedte,
S most már ő jött
üldözve mögöttünk –
Aradig tiz harapást
nem ettünk:”
„Több gondom volt
fakó paripámra,
Éhezett, fogyott a
szegény pára,
Egyre mindig
marsba, soha ólban –
Debreczennél
lőtték ki alólam.”
„Világosnál
összegyüjtve álltunk,
Azt hittük hogy
végcsatára szállunk, -
S melly előre
mindig bátran rontott,
Mi századunk
képezte a frontot.”
„Front elébe
őrnagyunk kinyargal,
Sápadt arczczal,
fényes kivont karddal,
Szólni akart és
lett nagy csendesség –
Minden szava
füleimben cseng még:”
„Fiaim! – szólt –
bátor jó vitézek!
Fáj a szívem ha
reátok nézek,
Rátok, kikkel
Nagy-Sarlónál voltam,
Rátok, kikkel Szőny
alatt harczoltam.”
„Dicsőség volt
lelketek párnája,
A nevetök: Isten
katonája,
S mert valátok
mindig halni készen:
Mi vár rátok?
tudjátok-e? – szégyen.”
„Üres szóra, puszta
igéretre
A sereg már
fegyverét letette;
A seregnek szine,
java, bátra,
Fiaim! még csak ti
vagytok hátra.”
„De mit kiki
főkincsének tartott,
Egyitők se adja át a
kardot,
Szégyen arra, a ki
általadja,
Elég ha megmarad
markolatja.”
„És a zászlót,
melly alatt küzdöttünk
S száz csatában
lobogott felettünk,
Mellyre szent név:
„Szabadság” van írva,
Diadalként ellenség
ne birja.”
„Tépjétek szét,
rongyait vigyétek,
Ez
legyen legszentebb ereklyétek.
Aztán menjen a ki
merre akar.
Éljen a hon! s az
elárúlt Magyar!” –
„Szólt az őrnagy,
s melly ott volt mellette,
Egy pisztolyát a
légbe sütötte,
A másiknak öldöklő
szavára
Zúzott fejjel dőlt
hanyatt lovára.”
„Elszáguldott a
paripa véle
Lába mindig lévén
kengyelébe, -
Mi pediglen sírva
káromkodtunk
S markolatig
tördöstük el kardunk.”
„S aztán mintha
szeretőnk lett volna,
Szent zászlónkat
megcsókoltuk sora,
S szétvagdaltuk,
hogy ne kapja meg más,
Hej! keserves volt
ez a megosztás!...”
Elakadt itt szava a
huszárnak,
S szemei is könybe
lábbadának,
Mert elfordúlt, tán
hogy meg ne lássák
A vén gyermek
könnyei hullását.
Mondva aztán egy
bús ’Megáldj istent’
Fogta vándorbotját
és tovább ment;
Nem kérdezték hová?
mert szeméből
Látták, nem pihen
meg, még ki nem dől.
**
Szendehelynél künn
a faluvégen
Három nagy sír van
az erdőszélen,
Nincs keresztje,
mintha sír se lenne –
Ötven honvéd
fekszik halva benne.
S itt, hol a hős
bajtársak pihennek,
A kifáradt harczfi
itt pihent meg;
Keresztje volt: a
kard markolatja,
Szemfedője: a
zászló darabja.
Forrás: Magyar
Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése