’Igy látlak-é, igy
kell hogy lássalak hát
Szegény szegény
testvérem tégedet?!
Forditsd el arczod
rémletes vonásit,
Forditsd el sápadt,
véres képedet,
Vagy im csakhogy ne
lássam siri arczod,
Hogy össze ne
roskadjon kebelem.
A szánalom nehéz
nehéz terhétől,
Im két kezemmel
arczom elfedem.’
„Ne fedd el arczod,
jó bátyám, ne fedd el,
Jer közelebb hogy
megöleljelek,
Végbúcsút venni
jöttem én tehozzád,
És nem azért hogy
megrémitselek.
Aztán töröld le a
könnyet szemedből,
Mellyben bánat,
mély szánalom ragyog,
Mert elhidd nékem
azt, hogy szánalomra
Méltó nem én
vagyok, nem én vagyok.
Nem látod a nagy
változást e földön?
Gyászt ölt magára
völgy, mező, a tér,
Mert fényes napja,
a dicső szabadság,
Honába az egekbe
visszatér.
Nézd, nyitva áll a
menny. Mi szép kiséret
Indul nyomába...
milly hős bajnokok...
Légy büszke rám,
mivel ezek sorában,
A kiséretben én is
ott vagyok.
Ne engem szánj hát.
Oh mert szánalomra
Méltó te vagy bátyám,
te, s mindazok
Kik a föld
gyászhatárin elmaradtok,
Keserv-, bú-,
fájdalomban osztozók.
Én fényes
angyaloknak hallgatandom
Zenéjét új hazámban
odafent,
A ti zenétek itt
alat a földön
Halotti ének s
lánczcsörgés leend.”
Igy láttalak
álmomban utoljára,
S hogy rettentő
álmodnak vége lett,
Nem hittem én...
elhinni nem akartam,
Hogy ez végső
beszédem volt veled
Ugy volt pedig.
Csatáknak viharában
Hervadt el
életednek tavasza.
Harczolni mentél...
és a harczmezőről
Lovad, gazdája
nélkül tért haza.
Oh köszönöm hogy
éji álmaimhoz
Jövél s
megvígasztaltál engemet,
Majd fölkereslek én
is, és megállok
Vigasztaló szóval
sírod felett,
S megkérdem ajkam
reszkető szavával,
Hogy álmod és a
bajnoktársaké
A sír alatt nincs-é
megháborítva,
Hogy békén
csendesen nyugosztok-é?
S vigasztalásul
elmondom fölötted,
Hogy éltünkön nem
olly setét az ég,
Mert rajta egy
csendes holdnak világa,
A szép reménynek
csendes holdja ég,
S e szép remény,
hogy sziveteknek vére
Nem elpazarlott
kincs, elhányt vagyon,
De a sorsnak
kölcsönzött öszveg, a melly
Dúsan fog
kamatozni egykoron.
E vérből fog a
jóltevő szabadság
Lombernyős fája
fölsarjadni még,
Mellynek hüs
árnyékában megpihenhet
Egy tán a jóra
méltóbb nemzedék.
Igyen szólok hozzád
vigasztalásul,
Sokat fogok még
elbeszélni, hogy
Alant a sírban
bajnoktársaiddal
Nem háboritva,
csendesen nyugodj.
Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése