Hazámnak szép folyója, oh Tisza!
Honnan jön és hová megy bús vized?
A tengereknek fenekére tán,
S habod közt bánatunkat is viszed?
Bár volna ugy; bár volna ugy! De te,
Mint jó gyermek hal anyja kebelén, -
A hon szent földén dülsz sirodba is,
Melly szült, s mellynek felnőttél emlején.
Tokaj bölcsőd, és sírod a Duna,
Ha átkigyóztad országunk szivét:
Nem is más, - mint e nemzet könnye vagy,
Könny, melly a szívből minden szennyt kivét.
Kiveted-é a vért, a csontokat,
Hullámaidba fúltak csontjait, -
Kik egykor ön szülőanyjuk felé
Villogtaták a bűnnek gyilkait?
Oh bús folyam, Magyarhon szent vize!
Beh sokszor is sírtam már partodon,
Mióta a közelmúlt gyászidők,
Gyalázatáról elgondolkodom.
Lenéztem sokszor habjaid közé,
És láttam ottan is véres csatát,
Midőn a víz népének nagyjai
Felfalták önfajuknak apraját.
Láttam, hogy két emberszív jött alant,
S a víz lakói abból ettenek;
S mert egymás ellensége volt a szív –
Most ők is egymás ellen küzdenek.
Láttam behullott éles kardokat,
S többet még ott is a kéz fogva tart;
Jeléül tán: hogy a holt kézben is,
S holtnép kezében bosszut áll a kard...
Oh bús folyam, Magyarhon szent vize!
Hadd oltsam el belőled szomjamat;
Mert szomjas szívem darabokra ég –
Míg el jön a régen várt pillanat!
Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése