Tóth Kálmán: Pálinkás kun őrnagy* (Költői beszély)

Elvérzett ősz! hetvenéves bajnok!

Megénekel egy ifiú dalnok...

Gyenge kézzel dicskoszorúd’ fűzi

S homlokodra szerényen feltűzi;

Koszorút tűz véres homlokodra,

Ne felejtset puszta sírhalmodra!

Vége van a harcz fergetegének,

A multakról zenghet csak az ének...

Gyász jelenben a fényes mult képe

Feléled a költő emlékébe’,

S szobrot épít annak sírhalmára,

Kit tán feled hálátlan hazája!...

Sok hős vitéz kimúlt a csatákban,

Miként csepp a tengerek zajában...

És elveszett a nélkül, hogy élne

Kiért meghalt, a hon emlékébe’;

A nélkül, hogy sirja keresztjének

Kis helyére könyet ejtenének...

Egy illy hősről szól e gyenge ének...

Koszorút fűz boldog emlékének...

Tényt beszél e czifra szavak nélkül,

Mert az érdem csak tetteken épül...

Illy pusztán bár, hős tettinek fénye

Koszorút tesz sírja keresztjére!

**

Erdőkoszorúzta sikján Nagy-Kátának

A magyar huszárok arczvonalban állnak.

Gyönyörü legények... hőslelkü huszárok,

Még maga a nap is bámulva néz rájok.

Számra vagy hatezer hőslelkü vitézek

A muszka táborral farkasszemet néznek...

Szembeszédet tartnak olly iszonyú csenddel,

Mint a kitörendő vész előtt a tenger...

A muszka kozákok vagy tizezer számmal

Rendes sorban állnak ragyogó dsidával...

Kemény rohanásra, ugy hiszem, hogy készek,

Mert a huszárokra mérges szemmel néznek...

De a huszárok is, habár kisebb számmal,

Mérges tekintetet váltnak a muszkákkal,

S bár többnyire ujoncz, ki a sorban fennáll:

Azért bátorságuk az inukba nem száll!...

Míg az ellenfelek farkasszemet néznek,

Egy huszár jön gyalog sikján a mezőnek...

Kezében van egy ló hosszú kantárszára,

Gyalog jön lovával a kemény csatába!...

Borzas ősz bajusza beesett képének

Nagyméltóságot ad hosszú termetének,

S bár ruhája ólmosgombú dolmányból áll,

Látszik rajta, hogy nem prófontfaló huszár!

Bőrös rajthúzlija a két hosszú lábon

Ugy áll, mint egy régi kiszolgált huszáron...

Bikaszarv formáju tenyérszéles kardja

Földig lóg le, hogyha kezében nem tartja!!

„Bakák és huszárok öreg Ábrahámja!

Mit keres kelmed itt gyalog a csatába’?

Vagy ha már ide jött, mért nem ül a lóra?”

Az öreg huszárhoz egy ifjú igy szóla.

„Öreg vagyok fiam! Kezem, testem reszket;

Meg nem foghatom jól a mozogó nyerget;

Hanem – jer! emelj föl, segits föl a lóra...

Akkor majd megülöm” – Az agg ősz igy szóla.

Tovább igy folytatta: Te meg ifju gyermek!

Megbecsülhetnéd ám jobban az ősz embert!

Most jer!... és emelj, mert e parancsot adja

Az öreg Pálinkás, a Kunok őrnagyja!...”

Az elpirult huszár a parancsot tette,

A reszkető aggot lovára emelte...

Az ősz lovon lévén, azt olly jól ülte meg;

Hogy földindulás sem rázhatta volna meg!

Megindul az öreg tapadva lovához...

Épen menni akar szabadcsapatjához:

Midőn reá ismer Perczel nyargonczára,

Ki sietve, fújva ekkép’ szól hozzája:

„Istenem áldja meg ősz Pálinkás bátya!

Nem jön-e atakra, muszkák centrumára???

Tudom, hogy barátja bátyám illyeneknek...

Most viszek rohamot Károlyi-ezrednek!”

Az agg mit sem szólott... szeme ragyogása,

S szürke paripája szélforma futása, -

Napnál is világosb tanúsági voltak,

Hogy a vén huszárnak örömére szóltak!

**

Atakra szólnak a rivalgó trombiták,

Ragyognak a kardok és a muszka pikák!

Az ujoncz de vitéz Károlyi-huszárok’

Rohanását várják a muszka kozákok...

Az ujoncz vitézek olly tűzzel rohantak,

Hogy pár percz alatt a muszkák előtt voltak;

De midőn az ezred majdhogy nem harczra száll,

Mint mennydörgés dörög hozzájok e szó: állj!

A rohanó ezred e szóra megálla,

Mert látták hogy az ősz Pálinkás kiálta...

Ki, míg a huszárok harczszomjazva állnak,

Maga elé’ áll a muszkák centrumának!

S reszkető kezével kardját felemelve,

A muszkákhoz ekkép dörög mérges nyelve:

„Ha a generális magát hősnek tartja;

Egy öreg magyarral jőjön egy szál kardra!”

Kiugrat egy törzstiszt a muszkák sorából,

Pisztolyát huzván ki nyerge kápájából,

S míg a vén Pálinkás a kardvívást várja,

Ügyes gyorsasággal pisztolyt süt reája!

Eldurran a pisztoly... hibázott a muszka,

Azért kardvívásra ő is kardját húzza...

De már kardvívásba nem ereszkedhettek,

Mert a Károlyiak ekkor ott termettek!

Mint két nagy felhő, a két fél összecsapott,

Forgatták a pikát, - s a ragyogó kardot,

Vágta a sok vitéz egymást... törte... zúzta...

Egyik a másikat a lórul lehúzta!

De a huszároknak küzdése hiába!

Mivel túlnyomó a kozákoknak száma...

S habár egy ideig bátran szembeszállnak,

Véres küzdés után visszaretirálnak!

Az öreg Pálinkás ősz fejét csóválva,

Búsan mén a visszavonulók sorába’...

Mély dsidaszúrástól vérező kezére

S a muszka táborra vissza visszanéze!...

Egyszerre sarkantyút ád habzó lovának...

S neki megy a muszka tábor balszárnyának,

Mellynek végső szélén egy huszártiszt lépe,

Miként fogoly, három muszkától kisérve.**

Míg villámsebesen lovával oda fut,

Igy dörg: „magyar huszár fogoly lenni nem tud!”

S az egyik muszkának fejét kettévágva,

Igy írt utlevelet néki másvilágra.

Az ősz huszár eztán gyorsan, mit se várva,

Pisztolyát rásüti a másik muszkára,

S az ősz nem hibázott... a muszka vér csordult...

A lelőtt kozákhős lováról lefordult!...

A harmadik kozák mindezeket látva,

Hosszú sarkantyúját bevágta lovába;

De a vén Pálinkás ezt is utolérte,

S hátulról karczolva terité a földre...

Hogy a három muszkát az öreg leverte,

A sebesült tisztet lovára emelte

S roppant éljenzés közt tért vissza a sorba,

A muszkáktól megvert bús magyar táborba!

**

Elhagyva Szegedet a felkelők serge,

Csatázás közt vonult Temesvárnak menve...

Különösen hámban voltak a huszárok,

Ezeknek volt majdnem mindennap csatájok!

Tót-Komlós felé is egy illy atak vala,

Elől ment Pálinkás a Kunok őrnagya...

Mint csatában midig, ollyan volt ő itten,

Ugy száguldott lován, mint egy ősz hadisten!

Elöl ment ő mindig... zúgott mint fergeteg,

Midőn az ellenre rohanva törtenek.

Felkarolt ügyéért vakon buzgólkodott...

Érte sírt... nevetett... örült... káromkodott...

Itt is elől menvén, szórván a sok adtát,

egy hatfontos golyó elszakitá nyakát...

Megjegyzendő, hogy az öreg olly tüzben volt:

Hogy fej nélkül is vagy tiz lépést, lovagolt!

*) Az itt elősorolandó tények valódiságát több egybevágó, különböző, hiteles egyének és szemtanuk állitásai igazolják; - én  mit sem tettem hozzá,sem el nem tettem belőle. T. K.

**) E fogoly Degré Alajos alszázados volt – ismeretes nevű író.

Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.