Szivarfüst és pompás feketekávéillat járta át a csillagos júliusi estét.
A politikus gróf kibámult a terraszról a sötét kertbe. Elragadta a falu hangulata.
- Isteni este! Hogy ciripel a tücsök!
A ház asszonya összehúzta a szemöldökét:
- Látszik, hogy maga egészen odaszokott már a városba. Talán a zabot is búzának nézné. Hiszen ez nem tücsök. Ez lótetű! Az ördög vigye el! Tönkreteszi a violagrupjaimat!
Egy dekoratív, magos dáma fölállt párnás nádkarszékéből:
- Nem bánom, akármi ciripel. Kimegyek sétálni egyet. Nézzék csak! Lehullt egy csillag! Látták?
- Én láttam! - mondta a ház ura, a szibarita gróf. - Ez már a harmadik, tíz óra óta. Pedig még messzi van augusztus.
A hölgy kiment, hosszan, vékonyan, a fűtől, virágtól, szivarfüsttől és feketekávétól szagos estébe beléhúzva a parfőmjének cérnaszálát.
A vendégek közül három fiatalember tüstént utánaeredt, mint három egyforma kölyök airdale-terrier, akiknek a szimatját megmozdította valami.
A ház asszonyában ingerült érzés villant meg. Berenice ötven éves. Alig valamivel fiatalabb őnála. És egyszerre három fiúval megy ki sétálni a csillagok alá. Persze, meddő, nincs másra gondja, mint a vonalaira és a gyönyöreire.
A politikus gróf, a plébános és egy legitimista gentry, akinek minden törekvése az volt, hogy a mágnásokhoz számítsák, a közeledő választásról diskurált. A szibarita gróf szunyókálva hallgatta őket. Politika! Ásított és meleg szeretettel gondolt a királyfira, amiért olyan tapintatosan viselkedik a száműzetésben. Milyen jó, hogy nem türelmetlenkedik. Rémes volna, ha egyszerre csak megjelenne és színt kellene vallani, kockára téve mindent, vagyont, nyugalmat, a más gyeplőn járó hatóságok csöndes protekcióját.
Tizenegy órakor a szobalány üvegburás gyertyákat hozott a terraszra. És csakugyan, röviddel utána a villany elaludt. A villanyvilágítást ugyanis az uradalom küszködő kis szeszgyára szolgáltatta. Az áram termelése drága volt, spórolni kellett vele. Így aztán a ház éjfél körül áttért az ősi gyertyavilágításra. Szép, régi gyertyatartók álltak az összes szobákban, hosszú gyertyákkal, amelyeket a személyzet minden alkonyatkor frissel cserélt ki.
Fogyóban levő, kis, török félhold sütött a csillagos égen. Meleg volt, szélcsönd. Ha repülőgép haladt volna el a dunántúli táj dombjai fölött, a pilóta a vadgesztenyék és jegenyék közé bujt barok-kastélyt a világ legboldogabb foltjának nézhette volna.
A negyedik airdale-terrier, «Laci gróf», ahogy a cselédek hívták, egyedül cigarettázott a kertben. Szép, szögletes fiú volt, huszonötéves. Olyan karcsú, hogy akármilyen szűkre fogta a szabó a kabátját, a derekán mégis üresnek látszott a szövet. A fiút két dolog is gyötörte. A menyasszonya, Emma comtesse, egy másik férfivel ült a lugasban. Úgy ültek, hogy rájuk volt írva, nem szeretnék, ha valaki megzavarná a kettesüket. A férfi már nem volt fiatal, de az öregek mindig érdekesebbek a fiataloknál. Gazdag volt, nagyon «jó» gróf. Mindenféle veszedelmes dolgot föl lehetett róla tenni. Főleg a korossága miatt még azt is, hogy ezúttal végre házasságra gondol. A ház asszonya, akinek Emma comtesse a leánya volt, a patience kártyája mellől néha a lugas felé pillantott. Megfordult a fejében: mi lenne, ha ez a Mosonyi György elcsaklizná a lányát a mátkaságának utolsó heteiben a vőlegényétől? Nem lenne botrány, Laci úri természet, szépen elsompolyogna. És György olyan gazdag, olyan külön klasszist jelent, még az arisztokráciában is. Egy kicsit aggódott, mert az udvarlót a férfiaknak abba a típusába osztotta, akik szívósak, mint a krokodil. «Még mindig nem elég öreg, nem elég kipumpolt, még mindig nem ülhetne meg mellette nyugodtan egy asszony!» Töprengett. De végül is a Mosonyival való kombináció sokféle előnye úgy elcsábította, hogy a sorsra bízta a dolgot: «Ha Laci nem ül oda hozzájuk, én sem megyek a nyakukra harmadiknak!»
A fiú pedig nem mozdult. Nagyon üresnek, elhagyottnak, árvának képzelte magát. Azt a gyászt érezte, amely egy ambíciózus versenylovat foghat el, amikor a célegyenesen lehúzzák. A lugasra nézett, ahol két cigaretta parazsa izzott, közel egymáshoz. «Kikaptam!» - sóhajtotta magában. - «Győzött a top wight!» Pillanatig sem gondolt rá, hogy odamehetne. Fél az öreg oroszlánvadásztól, aki olyan felülről szokott beszélni vele. És különben is a szerelmi bánaton túl a másik baja még élénkebben kínozta, ahogy a tüdőcsúcshurutnál is keservesebb lehet egy ártatlan, de akut bőrviszketegség.
A harmadik hete ült már Mogyorószegen, a menyasszonya házánál. Táncolt, flörtölt, sportolt. Nagy alvások után sonkával, három híg tojással, hideg csokoládéval kezdte a napot. Csupa fehérje volt, mint az osztriga. Lélek ide, lélek oda, óriási szüksége volt már valami gyakorlati megoldásra, amivel segítsen a feszültségén. Hiszen ott tartott, hogy a fejébe ment a vér és női idomokra gondolt már akkor is, amikor a melegágyban meglátta az érőben levő, nagy, gömbölyű görögdinnyéket.
Bement az ebédlőbe, ahol az inas éppen a vacsoraasztalt takarította el. Fehér cérnakesztyűt viselt az inas, nyári vászon-vadászlibériát, a pantallóján zöld lampasz, a paroliján ezüst makk. Kékre borotvált, komoly arca volt, tökéletesen angolnak festett, pedig zalamegyei parasztgyereknek született, csak a szibarita gróf házánál nevelték ki ilyen külföldiesnek. Laci egy darabig gusztálta az inast, aztán megszólította:
- Tud maga hallgatni, Károly?
Károly abbahagyta a dolgát és illedelmesen haptákba állt:
- Tudok, méltóságos úr! - felelte egyszerűen.
- Hát ha tud hallgatni, akkor mondja meg nekem, hogy milyen lány a comtesse komornája? Az a szőke. Gondolom, Licinek hívják. «Olyan» lány az? Lehetne azzal kezdeni valamit?
Az inas angolba oltott magyar arcán a szempilla sem mozdult meg:
- Nem tudom, méltóságos úr! De nem szeretném, ha «olyan» lenne. Mert a menyasszonyom! Őszire készülünk megesküdni!
Az elegáns, fiatal airdale-terrier röstelkedve hallgatott egy kicsit, majd kitört belőle az őszinteség:
- A fene egye meg a dolgukat! - Amig az inas csöndesen hajtogatta a szalvétákat, zavarodottan levakart egy viaszcsöppet a gyertyatartóról, aztán folytatta. - Mindig sütnek, főznek, mosnak-vasalnak ebben a házban, teli van ez a ház cseléddel, itt a falu is kétszáz lépésre. Nem akadna itt valami csinosabb lány vagy asszony? Kereshetne húsz pengőt. Esetleg harmincat is. Megigérheti.
Az inas ismét vigyázzba állt:
- Mikorra kéne? - kérdezte nyugodalmasan.
- Mindjárt. Mostanra. Még az éjjel.
Károly megcsóválta a fejét:
- Az nem megy, méltóságos úr. Ilyen hirtelen. Elromlott a nép, méltóságos úr. Nagyon körül kellene nézni előbb. Még tüzet kiálthatna, akire rányitok a méltóságos úr kívánságával.
A fiú újra csak azt mondta, még hangosabban, még bosszúsabban: «A fene egye meg a dolgukat, Károly!» Berenice jutott az eszébe. Tavaly megvolt neki is Berenice, holott majdnem úgy állt a dolog, hogy «néni»-nek kell szólítania. Nem hagyott jó emléket benne a kaland. Mintha langyos bőrrel bevont pulykacsontokat kellett volna ölelgetnie. Most mégis jó lett volna Berenice, faute de mieux, csakhogy rajta is hárman ülnek egyszerre, azokat is megehetné a fene, az egész világgal együtt.
Az inas közben gondolkozhatott, mert megszólalt:
- Hanem volna itt egy asszony, méltóságos úr. Annak lehetne üzenni, hogyha tetszik.
- Miféle asszony?
- Olyan asszony, aki abból él. A postán túl lakik, megismerni a házat, telirajzolták a gyerekek mindenféle disznósággal a falát.
- Csinos? Fiatal?
- Nem idős. Olyan jó negyvenes. Egy kicsit ragyás.
Mintha timsó húzta volna össze a száját, úgy kérdezte a fiú:
- Nagyon ragyás?
- Tűrhetően. Különben tiszta asszony. Szép kis kertje van, teli virággal.
«Laci gróf» hirtelen visszaemlékezett rá, hogy már látta a nőt. A kertjét locsolta, kinézett rá a kerítésen, amikor arra hajtott, sőt kacsintani mert. Nem volt éppen csúnya, erőszakosnak látszott, izmos, nagyranőtt napraforgó. Lehetett vagy hetven kiló. Szégyenteljes dolog, de az ilyesminek is megvan a maga varázsa. A fiú szinte érezte a fülledt parasztszoba keserű dunyha-melegét, ahogy benyit az ajtón. Csupa tűz lett az arca.
- Jól van, Károly. Itt van magának öt pengő. Szaladjon le a faluba. Mondja meg annak az asszonynak, hogy elmegyek hozzá az éjjel!
Az inas bólintott, aztán ijedten pattintott az ujjával:
- Jaj, ne tessék haragudni, méltóságos úr, itten is baj van. Majd elfelejtettem, hogy ez az asszony ellopta a szomszédja lepedőit a szárítókötélről. Tegnap bevitték a csendőrök a városba!...
A fiú ingerülten kinyitotta a száját, de a csalódás dühében még a «fene egye meg!» sem jött ki belőle.
Az inas belül röhögött, kívül megértő részvéttel nézte a vőlegényt:
- Teli hordom a kádat hideg vízzel, méltóságos úr! Olyan hideg a víz a kútban, szinte szúr. Tessék tán megfürödni benne!
A vőlegény meghökkent; mi ez? Szemtelenség vagy jóindulat? De mielőtt mondhatott volna valamit, bejött az ebédlőbe a menyasszonya komornája, az a szőke lány, akiről beszéltek. Lici is falubeli parasztlány volt. Őt meg franciásnak nevelte ki a grófi ház önkénye. Fekete-fehér dresszében, feszes kis mellével, mint a fecske. A lábán a comtesse ajándékai, a cipője, a harisnyája. A sarok stoppolásából felfutott a szem. Látszott néhol a lány bőre. Emésztő dolog lehet olykor egy női lábon az ilyen stoppolás is. A fiú előbb felszívta szemével ezt a látványt, aztán mélyet sóhajtott és kiment a szobából, becsapta ingerülten az ajtót.
Az inas csúfolódó grimaszt csinált utána:
- Tudja, Lici, hogy ez a kölyök azt kérdezte tőlem az imént, lehetne-e magával kezdeni valamit? Na, képzelheti, hogy erre megmondtam neki, hova dugja az orrát!
A lány félrehúzta a száját, úgy mondta szemtelenül, mintha csak ugratni akarná az emberét, de kicsengett a szavából egy kis akaratlan őszinteség is:
- Maga is mit rontja a bótomat. Hátha szerettem volna eljátszadozni az úrfival?! Kedvemrevaló!
A tréfából veszekedés lett volna bizonyosan, ha a szolgálat szét nem választja a jegyespárt. De megszólalt a csengő. Károlynak a kártyaasztalt kellett előkészíteni, Lici elment, hogy megvesse az ágyakat a hálószobákban.
A pap hazakocsizot. Megalakult a bridge. A ház asszonya, a politikus gróf, a szibarita gróf és a legitimista gentry leültek az asztalhoz, kiterítették a paklit, húztak az osztásra. Berenice és a három terrier a gramofonlemezek között válogatott. Emma comtesse és az udvarlója ott maradt összebújva a szúnyogmentes, sötét lugasban.
A vőlegény úgy érezte, hogy sehol nincsen helye e kis világban. Öt percig gibicelt a gentrynek, aztán eltünt. Fölment a szobájába. Megfürdött. Lefeküdt. Térde közé fogta a piké paplant és az éjjeliszekrényre tett gyertya fényében olvasgatni kezdte azt a régi megyeri Turfot, amely még a mult hónapról maradt valahogy a zsebében.
Egyszerre csak óvatosan kinyílt az ajtó. Csak egy picit, egy arasznyira. A résben megjelent Lici szőke homloka:
- Bocsánatot kérek, méltóságos úr! Csak azt nézem, van-e idebent gyufa, meg pohár víz éjszakára?!
A vőlegény tarka pizsamájában kikelt az ágyból. Hosszú gólyalábával odalépdesett az ajtóhoz, megfogta a lány karját, behúzta a szobába:
- Gyöjjön csak, Lici, éppen jókor jön, beszélni szeretnék magával!
Kötődni kezdtek. A lány nyávogott:
- Mit akar tőlem a méltóságos úr? Hiszen nem is tetszem én a méltóságos úrnak, akinek olyan szép menyasszonya van, mint a kontesz!
A fiú gyöngéd erőszakkal az ágyára ültette a lányt:
- Üljön le, Lici! Tegye le azt az édes kis izéjét az ágyamra, ne vigye el az álmom. És ne mondjon olyan marhaságokat, hogy nem tetszik, hát ha nem tetszene, huzakodnék itten magával?!
A pillanat nagyon sűrű volt. A fiú előtt ott volt a cél ifjú gömbölydedségeivel. A lány pedig láthatta, hogy a fél-alkalom, amit adott, milyen tökéletes alkalommá vált. Neki is melege lett. A kis gróf szemrevaló volt, korához illő. Belényujtotta a nyelvecskéjét a tejbe, mint a cica. Azonkívül az éjjeliszekrényen ott volt kiszórva a fiú pénze. Egy csomó ezüst, alatta meg a bankók. Licinek elég alapos kastélygyakorlata volt. Egy perc az egész, nem lehet belőle baj. Szinte kinézte már lelki szemével a maga részét, amikor éles parasztfüle olyasmit hallott, hogy kaparásznak kívül az ajtón. Ijedten eltolta a fiú kezét:
- Ottan mozgolódik valaki!
A vőlegény fejebúbján felállt a haj, mint a kakastaréj:
- A fene mozgolódik! Ki mer itt mozgolódni? Várjon, megnézzük! Aztán bezárkózunk egy kicsit! - Odaugrott az ajtóhoz, hirtelen kinyitotta, mire a magos kőküszöbön keresztül bebukott eléje a szobába Károly.
Nyilvánvaló, hogy a féltékenységtől kínozva, odakint guggolt és a homlokát a zárnak támasztva leskelődött a kulcslyukon. A partvis és a szemétlapát csörömpölve hullott ki a kezéből, ahogy hasraesett a földön. Jó nagyot eshetett, alaposan megüthette magát, ami még jobban felbőszítette.
Feltápászkodott és megindult a mátkája felé, mint a vöröset látott bika:
- Megfogtalak mostan, te cafat!
Lici a fiú mögé bujt:
- Ne hagyjon, méltóságos úr! Meg akar ütni!
A fiatal terrier lovagias haraggal állott az inas elé:
- Ne csináljon színházat, Károly! Menjen innen a sárga fenébe!
Az inas, munkában edzett, vas karjával félretolta a vőlegényt:
- Engedjen engem a méltóságos úr! Dolgom van ezzel a nővel!
A fiút annyi baj érte. Szerelem, csalódás, hideg vizet loccsantottak a nyakába a legsistergősebb pillanatban. És mostan még ez is, hogy el merje taszítani az útjából ez a cseléd. Felgerjedt benne az úri gőg és kiszaladt a tenyeréből egy hatalmas, csattanós, kegyetlenül sikerült pofon:
- Nesze, te pimasz! Hozzám mersz nyulni!?
A társadalmi rend minden szabálya elveszítette értékét egy pillanatra. A megsértett paraszt felhördült: «A teremtésit!» És rávetette magát az úri kölyökre. De szinte ugyanabban a másodpercben már megfékezte az inasi lélek: micsoda szentségtörés! Kezet emelni a fiatal grófra! Hanem a nekilendült mozdulatot már nem lehetett visszacsinálni. Csak fékezni lehetett rajta, módosítani, félrecsavarni. Károly nem ütötte vissza a vőlegényt, csak átölelte a derekát és negyvenéves férfiasságának teli erejével levágta az ágyra, hogy csak úgy nyekkent. Ott aztán már hagyta, hogy a fiú rúgja, tépje, karmolja. Csak feküdt rajta nehéz testével és könyörgött:
- Kezitcsókolom, méltóságos úr, ne bántson! Tetszik látni, méltóságos úr, nem ereszthetem el, kezit csókolom, egészen össze tetszik marni az arcomat!
A fiú vergődött, lihegett:
- Na megállj, komisz paraszt, majd a csendőrök! Agyonváglak! Eressz el, disznó paraszt! - dühös kapkodásában az éjjeliszekrényre tévedt a keze. Oda tette a browningját is, amikor vetkezés közben kirakta a zsebéből a pénzt, az órát, a tárcát. Megragadta a fegyvert és elsütötte. Kétszer egymásután, vadul, belé a levegőbe, mert a csuklóján már ott volt az inas kemény marka.
Károly hason feküdt a grófon, panaszosan szuszogta:
- Na, tetszik látni, méltóságos úr! Hát hogyan ereszthetem el? Még meg tetszik lőni valakit, kezit csókolom!
A levegő megtelt a lőpor csípős füstjével, Lici sikoltozott: Segítség! Robaj hallatszott. És a szobába berontott a felriasztott úri társaság.
Legelöl a ház asszonya, utána a férfiak, akik felállottak a fal mellett, mint a görög kórus.
Tulipiros, vastag szemöldökű, mélyhangú, férfias egyéniségű hölgy volt a ház asszonya. Most is ott füstölgött kezében a szivar. Valami mirigyzavara lehetett, mert elég kövér volt, holott a mágnások nem igen szoktak elhízni sem az evéstől, sem a lustálkodástól. Hatalmas személyiségének megjelenése síri csöndet teremtett. A verekedők abbahagyták a dulakodást. Felálltak, bűnbánóan lehajtották a fejüket.
A kép oly világos volt, hogy szinte nem is kellett az inas töredelmes, mindent megmagyarázó mondata:
- Belestem a kulcslyukon, méltóságos asszony. Aztán itt láttam ezt a lányt, a mátkámat, amint az ágyon hancúrozott a fiatal méltóságos úrral!
A három terrier-iker alig tudta megfékezni mosolyát, a gentry merev arcot vágott, nem érezte tisztán, hogyan viselkedjék, tanujává lévén egy nagytekintélyű család benső ügyének. A szibarita gróf szelíden, irígykedve csodálkozott: «Micsoda fickó!» A politikus gróf közéleti pechjére gondolt. Itt is ugyanaz a malheurje van. Ahogy felugrott az asztaltól, a kezében maradt a kártya. Felmutatta: «Tíz év óta először van hat trick a kezemben és erre belédurrantanak a partiba!» - mondta panaszosan.
A ház asszonya szigorú szemét a vőlegényre szegezte:
- Igaz az, kérem, amit Károly mond? Feleljen. Becsületszavára!
A vőlegény alig hallhatóan rebegte:
- Igaz! - és ezzel egyidejűen elkényeztetett, romlott, de nem rossz szemének szögletéből, a szégyentől és az izgalomtól kibuggyant egy borsónyi nagyságú, naiv könnycsepp. A könny legördült az orrahegyére, ahol megállt könyörögve, tisztán, csillogón. Gyűrűbe lehetett volna foglalni gyémántnak.
Nem is lett volna ízléses kivizsgálni a részleteket. Lici esküdözött: «Kezitcsókolom, becsületszentségemre, a szüleim egészségére esküszöm, nem tehetek semmiről semmit. Én csak...!»
A ház asszonya rádörrent:
- Elég volt belőled! Mars innen a dolgodra! Indulj dinnye - lódulj zsák!
Károly a lány után nézett, ahogy kisurrant. Vége mindennek. A világ összeomlott. Odavan a becsület, a kenyér, a nő! Melle, hasa felfujódott a bánatos sóhajtástól, amit alig mert az urak előtt kibocsátani magából. Szívott egy keserveset az orrán:
- Hát reggel elmegyek én is, méltóságos asszony. Nem lopok én el semmit. Tessék megnézetni a ládámat. Tessék beiratni a könyvembe, hogy huszonnyolc évig voltam itt. Egy helybe, tisztességesen! - A tekintete ráesett a fehér Bokály-kályhára és megtelt a szeme fájdalommal. - Ismertem én itt mindent, tudtam mindenik kályha fortélyát... Azt hittem, itt vénülök meg már a kertészházban!
- A pokolba mégy! Ki szolgáljon föl helyetted az asztalnál? Valami patkós csizmás paraszt?! Itt maradsz! Punktum! - A ház asszonyának a hangja kemény volt, csattogóan hangos. De a harag az a furcsa, közvetlenséggel teliszőtt harag volt, amilyennel családbelit vagy csak olyan valakit illet az ember, akit nagyon szeret különben. Rendhez szokott szeme meglátta a földön a vőlegény szerteszórt ruháját, a harisnyáját, a cipőjét, ahogy lehullott minden a dulakodásban feldöntött székről. A földre mutatott:
- Szedd össze azt a holmit! - parancsolta irgalmatlanul.
Muszáj volt engedelmeskedni ennek a hangnak. Károly nekilátott a munkának. Hajladozott, felszedte, színére fordította a visszájáról a vőlegény harisnyáját. Szépen összehajtogatta és a karjára akasztotta a kabátot és nadrágot, két ujja közé fogta a cipőt. Nála volt már a partvis is, meg a lapát. Menni készült már, teljes cseléd-fegyverzetében, amikor a ház asszonyának még az eszébe jutott valami:
- Most pedig kérj szépen bocsánatot a méltóságos úrtól!
Károly ijedten félrekapta a fejét, mintha orronütötték volna. Ettől a kölyöktől kérjen bocsánatot? Éppen ettől? A ház asszonyának szeme hipnotikus szigorral mondta: Igenis ettől! - Hát, hogyha muszáj! Odaállt vigyázzban, egyenesen, megrakva, mint a karácsonyfa, vállán, karján, kezében a sok holmival, a fiatalúr elé. Nyögött egy csöndeset, aztán kimondta:
- Alázatosan bocsánatot kérek, méltóságos úr!
- Jó. Nem haragszom már! - felelte halkan a vőlegény. Azt mondta, «nem haragszom», de a hangja csupa lágy «pardon» volt. Károly megérezte ezt az árnyalatot, aminthogy megérezte azt is, hogy milyen benső kapcsolat fűzi a házhoz. Szeretetet érzett, részvétet. «Nem hagy engem az öreg méltósága, meg a méltóságos úr!» Oh, nem veszett el a kenyér és a becsület sem talán. Hanem a nő? Mi legyen hát a nővel?... Károly elköszönt egy megbékült kezitcsókolommal és a lépcsőn lefelé haladva az alagsor felé, azon töprengett, mit csináljon a mátkájával? Verje véresre, törje össze a csontját, aztán bocsásson meg neki is? Vagy nézzen el gőgösen a feje fölött, vegye levegőnek örökre?
A ház asszonya lesujtón végignézett a fiún, aki ott állt, papagálytarka köntösében, letörve:
- Magára bízom, hogy mit fog tenni ezek után. Talán a legjobb, ha elutazik reggel, az első vonattal! - gőgösen biccentett és kivonult a szobából, haragos ruhasuhogással, sleppje után vonva az összes férfiakat, akik csak titkos kacsintásokkal mertek elbúcsúzni a barátjuktól.
Késő éjszaka, a közös hálószobában, a szibarita gróf a következő megjegyzést tette az esetről:
- Kedves Carola, emberek vagyunk mindnyájan. Igaz, hogy a fiú nagy hibát követett el, de azt is be kell látni, hogy végül roppant fessen viselkedett. Még sírt is!
A ház asszonya bőszen felfujta a tokáját és rátámadt az urára:
- Jellemző magára, hogy a pártját fogja. Sírt! Istenem, még azt se?! Én nem találok mentséget erre az utálatos dologra! - Pedig talált. Ő is észrevette azt a rimánkodó, nagy könnycseppet a fiú orrán. Hogy meg volt ijedve, milyen pisze volt! Meg lehetne nevelni ezt a fiút, olyan természet, akinek parancsolni lehet; hibás, gyönge, fiatal, - pontosan vőnek való. Aztán meg homályos köd gyanánt gomolygott az anyai lélekben az érzés: e komisz csikó személyén keresztül unokákat kapna, annyi bizonyos.
Emma comtessenek az udvarló mondta el, hogy mi történt. Okosan, szellemesen, külszínre teli nemes önzetlenséggel. Nyiltan védelmezte a fiút, felvilágosultan magyarázgatva, hogy férfiaknál az ilyen hirtelen támadt, durva étvágy nem számít, még neheztelni sem érdemes érte. De titokban jót nyomott hüvelykujjával a vőlegény fejebúbján. Merüljön a víz alá. Milyen komikus. Póruljárt a kölyök, a menyasszonya házánál egy cseléd-kalandban.
A comtessenek finom füle volt, észrevette ezt a titkos rosszakaratot, amely felháborította. Nézte az udvarlóját, ahogy beszél. Irígynek találta, szikkadtnak. Ráképzelte vonásaira azt a hevülést, amit már látott fiatal vőlegénye arcán. És a kép, amely e játékból kialakult, undorította. Zavart volt. Megütöttek a zongorán egy billentyűt és egészen váratlan hang szólalt meg utána. Távolabb ült a férfitől, kivonta magát lélegzetének, cigarettafüstjének és duruzsoló hangjának köréből:
- Megfájdult a fejem! - monda hűvösen és felment a szobájába.
A vőlegény ekkor már aludt. Azt hitte, amikor magára hagyták és lefeküdt, hogy nem fogja a szemét lehunyni. Forgolódott is vagy húsz percig, amit ő maga óráknak érzett. Aztán a piké takaróval a térde közt, arcát a párnába fúrva, szomorúan elaludt. Szomorúan aludt el, de olyan jól, olyan rettentő hortyogásba fogva, hogy egy bagoly, amely az ablaka alatti vadgesztenyén ült a sötétben, a nagy zajtól meglepetve egészen kerekre nyitott sárga szemét.
*
A politikus gróf a kerületébe ment kortes-körútra. Elvitte az autót hajnalban. A fiúnak meg kellett várni a tizenegyes személyvonatot. Pedig kínos volt ott őgyelegni a házban. Hogy álljon oda, beszélni az emberekkel?
Ki akart szökni a faluba. Nem búcsúzik senkitől, beül a jegyzőhöz diskurálni, amíg a vasút ideje elérkezik. A holmiját már összepakolta, majd telefonál, hogy a bőröndjeit vigyék az állomásra.
Kidugta az orrát a terraszra, - üres volt. Lement a kertbe és az egyik bokorfordulónál szinte feldöntötte a kertiszéket, amelyben hanyatt dőlve a menyasszony süttette magát a kora reggeli nappal. Nem lehetett elsurranni mellette, köszönni kellett.
Emma comtesse sírva fakadt az idegességtől.
A fiút ez meglepte. Maga sem tudta miért, de örült. A ravaszsága megsúgta, hogy odaülhet a menyasszonya mellé. Széket hozott a kertből, óvatosan leült. Nézte a lány nyakán a világosbarna pelyheket. A comtesse lábán nem volt harisnya. A lábszára is pelyhes volt egy kicsit, szúnyogcsípések nyomaival. Sohasem kapta még rajta a menyasszonyát ilyen neglizsében. Pedig így jobban tetszett neki, mint este, szellemszerűen, nyúlánkan, gondosan megfésülve, hosszú ruháiban. Élőbb volt, természetesebb, elérhetőbb. Nagy gusztusa lett volna hirtelen belécsókolni fínom szeplőibe, könnyektől sós arcába. Fájt a lelke, hogy elrontotta nála a dolgát.
- Ne sírjon, drágám! - dünnyögte. - Először, nem sírna, ha tudná, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Másodszor, disznóság, hogy elmesélték magának ezt a dolgot. Engem kidobhatnak, de magát nem lett volna szabad beleavatni olyasmibe, amit nem érthet. Harmadszor pedig, maga tehet mindenről. Egyesegyedül maga!
A lány indulatosan felcsattant:
- Én?! Azt meri mondani, hogy én?!
- Igen! Maga! - makacskodott a fiú és egyre lázasabb vitatkozásba kezdtek.
A pedigréjüket és mindenféle anyagi érdeket tekintve, a házasságuk ideális műnek igérkezett. Máshol volt köztük a baj. A vőlegény «belföldi» gróf volt. Hazai készítmény, mint a barackpálinka. A kultúrájának szélső határai: Magyaróvár, a lóversenytér és a Grill. Édesdeden beszélt magyarul, túladunai dialektusban. A menyasszony legalább is Bécsről álmodozott. Sokszor egymásután elolvasta a Lady Chatterley csonkítatlan angol kiadását, összes malacságaival. Vigyáztak rá otthon. Gyakorlata nem volt semmi, de aprólékosan kidolgozott elméleteket gyártott magában a szerelem mindenféle formájáról. A fiú viszont sem nem gondolkozott, sem nem beszélt sokat a szerelemről, ellenben csókolózni úgy megtanult Pest elegáns, éjjeli lokáljaiban, hogy az már nem csókolózás volt, hanem szájsebészet. Tetszettek egymásnak, meg únták is egymást. Miről diskurálhattak volna eddig? Most aztán kaptak anyagot bőven. Egymás szavába vágtak. Figyeltek, fontos lett minden árnyalat. Egymás vétkeinek számonkérése olyan érdekes volt, hogy a menyasszony észre sem vette, amikor a fiú gyöngéden leszedett a mezítelen nyakáról egy katicabogarat.
Reggel nyolckor ültek le egymás mellé. És háromnegyed kilenckor a ház asszonya úgy találta a fiatalokat, hogy csókolóznak. Amennyire nehéz teste engedte, lábujjhegyre állt és elosont, hogy észre ne vegyék. Tetszett neki, mait látott. Szépnek találta, természetesnek. Már az éjjel megijedt, amikor az a másik kombináció nyomult előtérbe. Igaz, szép volna a rang és a mód, ami megszédítette. De az öreg grófné sem volt mindig kövér, volt róla fogalma, hogy a leánya házaséletének intím vonatkozásaiban micsoda technikai megoldásokkal járna, hogy a férj huszonöt évvel idősebb az asszonyánál.
Elment. Hírül vitte a család fejének a békét. A szibarita gróf sóhajtott: hála Istennek! És azt ajánlotta, hogy ne várjanak az esküvővel télig. Tartsák meg már augusztusban, idehaza. A falu olcsóbb, azonkívül jó ürügy lenne, hogy nem hívnak meg mást, csak a rokonokat.
Fél tízkor a ház asszonya visszament a bokorhoz. A csók még tartott. Talán nem az első, de semmi esetre sem több a harmadiknál. Hosszú csókok voltak ezek, tanulmányi bejárás a fiúnak, fölfedezés a lány részéről. A csók szoborpozíciója is csak egy árnyalatnyit változott. A menyasszony valamivel olvadékonyabb lett, a vőlegény tenyere egy fokkal bizalmasabb helyre került.
Az öreg grófné várt egy darabig, amennyi elég lenne egy híg tojásnak, hogy megfőjjön, aztán tapsolni kezdett, hogy széthesegesse a fiatalokat:
- Én is voltam menyasszony, de ilyen túlzásokat nem ismertek a mi időnkben! - mondta nagyon kedvesen.
A gentryn kívül senki nem volt meglepve az ügyek alakulása miatt. A grófokban, sőt a hozzájuk tenyésztett környezetben is, megvan az a sajátság, hogy nem csodálkoznak el semmi emberi dolgon. Tapintat ez, bölcsesség, rutin, jogcím mindenkinek a számára, hogyha úgy esik, szintén elkövethessen valami furcsa dolgot. Ez pedig furcsa dolog volt. Mindenki tudta, még a tizenhatéves, második inas is, aki a vőlegény holmiját visszapakolta a bőröndből a kaszniba, hogy itt nem bűnbocsánatról van szó... Éppen ellenkezőleg. A vak is láthatta, hogy milyen jót tett a bűn. A vőlegény egészen elveszett pozicióban volt már, el is savanyodott volna bizonyosan a ház környékéről lassankint, ha nem követi el azt, amit elkövetett. A tette olyan volt, mint a hirtelen kigyúló acetilénfény. Új megvilágítást adott a tájnak. Manifesztált valamit. Lidércláng lobbant a kincsen, elárulva egy fiatal férfi gazdag nyersanyagkészletét.
Ebédig a menyasszony szája egészen szétcsókoltatott. Az ajka bizsergett, mintha hangyák mászkálnának rajta. Oda volt, el volt ázva, szerelmes lett fülig. Megkapta elméleteire az első erős, gyakorlati galoppot. Miért nem történt eddig köztük ilyesmi? Homályosan érezte, hogy csakugyan ő tehet róla egy kicsit. Sokat beszélt Huxleyről, Toscaniniért rajongott, fensőséges volt, liliomokat tenyésztett a homloka körül, a fiú nem merte úgy megfogni, mint egy pezsgőslányt. Most túljutottak a dolgon, meg voltak elégedve egymással. «Hát ilyen ez a lány?!» gondolta a vőlegény. Sose hitte volna, hogy «ez van benne». Büszke volt, boldog. Gazdatiszti ravaszságát majd elfujta a «holtomiglan-holtodiglan» mámorító lehellete.
Jött, hosszú pulykacsontjaival, a hegyeskönyökű Berenice, a csuklóján egyiptomi karpereceivel, téglaszínűre festve, indigókék szempillákkal. Egy titkos, lapos mosolyt menesztett a vőlegény felé, mintha gratulálna, vagy emlékeztetni akarná valamire. Az volt a kabalája, hogy mindenkinek szerencséje lesz, aki megérintette. Jól esett neki az is, hogy Mosonyi alulmaradt. Hetekig tartó, nehéz «lelki ügye» volt egykor Mosonyival és nem tudta soha megbocsátani, hogy a férfi abbahagyta őt, amikor neki még kedve lett volna a folytatáshoz.
Az «oroszlánvadász» kissé érzékenynek látszott, mint egy megbántott vénkisasszony, pedig belől nagyon megkönnyebbült. A veszély elmúlt önző magánya fölül. Tudta, hogy életveszélyes nehéz ételt ennie. Hála az égnek, hogy elvitték előle a csábító tálat.
Licivel a jobbik eset történt, odalent az éjszaka. A mátkája nem hagyta el, csak megverte. Nagy, kék folt volt a szeme alatt. A haja fájt, a füle fájt, minden porcikája fájt. Mégis boldog volt, az egész ügy középpontjának képzelte magát. Elég szemtelen volt hozzá, hogy kissé lesajnálja titokban a menyasszonyt. «Ha ő akarta volna!» A jövője felől is megnyugodott. Igaz, hogy megverték, még pedig kegyetlenül. Mégis kihámozta sok jajongása és sivalkodása között is élesen figyelve, hogy az embere pacuha természet, megnyergelhető.
Károly komoly képpel hordta körül fehér cérnakesztyűs tenyerén a tálat. Ő is magán viselte az éjszaka nyomait, annak a szeszélyes csikarásnak az alakjában, amely olyan volt a bal arcán, mint egy komplikált török aláírás valami mohamedán levélen. Engedelmesen hajolt oda a vőlegényhez a sült kacsával. Nem volt már féltékeny, nem haragudott, sőt nem is szégyelte már magát. A baj túlságosan felülről jött. Ha Lédának volt valami földi embere, bizonyos, hogy az sem sértődött meg túlságosan a hattyú miatt.
