Rácz Géza (19. sz.): A nagyanyó

Ül, messze merengve az éji homályba,
Görnyedő nagyanyánk a hárs lombja alatt
Nézi az árnyékot, mely az erdő fölött
Sötéten vonul el, mint a hollócsapat.

Vén a hárs is immár, mindkettő megvénült,
Hej, pedig egykor ők szép s ifju valának!
Elvonult fölöttük sok vihar s kikelet -
S ők is örvendének madárka dalának.

Most is zeng édes dal a hárs korhadt ágán
S lombja között suttog bolyongó fuvalom…
Nagyanyó szívét átjárja a mult álma,
Köny ragyog szemében, mosolygó fájdalom.

Csak a hű szeretet a végső kapocs, mely
Hozzánk fűzi őket, életük határán:
Mert hátha már holnap a jó atya keze
Ledöntené őket, idejük lejárván.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 44. szám, 1896. nov. 1.