Tündérvilágban élek; az ég kapui nyitvák előttem és röptöm nem gátolja semmi földi rög: Tatrangi Dáviddal az istenülés perceit érzem. Az egek magasságából a föld mélyébe szállok és végig kísérem Berend Ivánt vészes útján. Ott vagyok Hermina sírja mellett, érzem Bánffy Dénes vészt hozó csókja gyönyörét s szívembe fogadom a Decsi Sándor nagy keservét. De hol állapodjunk meg? Szunyoghy Ozmond grófnő démoni szerelme épp úgy csábít, mint az új földesúr Elizének kimondhatatlan kedvessége. De hagyom ezeket s egy ugrással a mi szép alföldünknek annyiszor megénekelt részén, a Hortobágyon termek. Minden még a régi, csak az emberek mások. A betyár élet romantikája csak egy-egy méla dal, sejtelmes emlékezésképpen csendül be a Decsi Sándor tragédiájába. Ott áll a mérhetetlen pusztán a csárda, de nem a Petőfi tűzről pattant bogárszemű menyecskéje forgolódik a tűzhely körül, hanem egy karcsú virágszál: a csárdabérlő leánya, a „Sárga Rózsa”. Nem volt ennek párja az egész Hortobágyon; aki tengermély szemeibe belenézett, nem tudta, ezen a világon van-e, vagy a másikon? Így felejtette rajta a szemét a Hortobágy legnyalkább csikósa és legdelibb gulyása. Íme, itt van a tragédia expozíciója, a későbbi tragikus kifejlődés magva, melyet a költő a regény elején a két legény találkozásakor elénk tár.
Decsi Sándor, a csikós éppen a katonaságtól szabadult ki, s míg ő a császárt szolgálta, addig Lacza Ferkó, aki kukának hazudta magát, elcsábította tőle kedvesét, ámbár Klárika igazán most is csak a csikóst szereti. Decsi Sándor meglátja vetélytársánál a lánytól szerelmi zálogként adott sárga rózsát és fogadást teszen, hogy bosszút áll rajta. Így megy a csárdába, ahol Klárikával éppen nem a legszebben bánik, amire a lány, hogy kedvesének elhidegült szerelmét felkeltse, „nadrágujjas emberkét” (atropa mandragora) kever a borába, mit valami javasasszony tanácsolt neki. A legény halálos beteg lesz, de az idejekorán nyújtott segély, vas természete s Klárika önfeláldozó ápolása megmentik s a bíróság félrevezetésével megszabadítja Klárikát a börtöntől.
Ezalatt Lacza Ferkó egy eladott gulyával útnak indul Morvaország felé, de mikor meghallja, mi történt Decsi Sándorral, szétugrasztja a megvásárolt gulyát s visszatér. A csárda udvarán találkozik a két legény, összeszólalkoznak s a dolognak párbaj lesz a vége, amelyben Lacza Ferkó otthagyja a foga fehérjét s Decsi Sándor elbujdosik és sohasem is látja a „Sárga rózsát”.
Ami a regényen az első pillanatra a legszembeötlőbb: az egyszerűség. Maga a cselekvény is fölötte egyszerű s eléggé mindennapi. Két legény szerelmes egy leányba, a leány igazán csak az egyiket szereti, de jólesik hiúságának, hogy a másik is rajt felejtette a szemét. Evvel a két legényt összeveszíti, azok tusára kelnek s a konvencionális felfogás szerint – a győztes elviszi a leányt, itt pedig a győző sebzett szívével elbujdosik. Eben a momentumban domborodik ki a leghatásosabban a főhősnek, s így a regény irányának az eszményisége. Más legény Decsi Sándor helyén feledné azt a keveset, amit a múltból felejtenie kell s magáévá tenné a leányt, aki most már nemcsak szerelme, de győzelme révén is az övé. Ha Decsi Sándor így tenne, lélektani valószínűséget tán többet nyerte a regény; tán azok, akik az eszményi embert nem ismerik el, nagy garral hirdetnék, hogy íme a naturalizmus győzhetetlen, mert hiszen Jókai is táborukba szegődött; de veszítene a regény abból, ami a legfőbb bája: a költőiségből. Mert lehet, hogy ez a Decsi Sándor nincs meg a valóságban, de létezése nem lehetetlenség. Ha csak halvány képmása is meg van ennek az embernek, akkor a költ eljárása helyes, mert mint Arany mondja:
Nem a való hát annak égi mása:
Lesz, amitől függ az ének varázsa.
S ki meri azt mondani, hogy Decsi Sándor alakja nem valószínű, ki azt, hogy a regény nyert volna a konvencionális kifejlettel? Csak Decsi Sándor játszotta volna el az olvasó rokonszenvét s avval az érzéssel tettük volna le a könyvet: ismét egy „tucat-ember”. Míg így a regény igazi remekmű hatását teszi ránk, mert érezzük, hogy igazi ihlett szárnyalású költői szellem munkája, melynek van érzéke a valóság szép jelenetei iránt, de tudja, hogy a költő leglényegesebb feladata az eszményítés. S ennek az eszményítésnek a teljes mértékét téveszti Jókai igen sok regényében szem elől. Mert míg a naturalisztikus-iskola, korunk legelterjedtebb irodalmi iránya, visszafelé eszményít, addig Jókai gyakran annyira megy, hogy hőseinek új világot teremt, s azokat oly tulajdonságokkal ruházza fel, amelyek lélektani alapon lehetetlenek.
A regény ideális irányát már fentebb kimutattuk, most még a reális felfogás nyomait kell keresnünk. Ez a legpregnánsabban abban nyilatkozik, hogy Jókai a Taine-től felállított, a naturalisták és realisták elfogadta „milieu” elméletét alkalmazza, amint azt a jellemekből bebizonyíthatjuk. Taine ugyanis azt mondja, hogy az ember testi és szellemi életére három tényező van igen nagy befolyással: a milieu (környezet), a race (faj) és a moment (a történeti eseményekből leszűrődött alkalom). E három közül is különösen az elsőt használják szerte a realisták, úgy a szépirodalomban, mint az irodalom és művészet egyéb terén. Lássuk, mint használja fel Jókai ezt az indítékot.
Decsi Sándor jellemének egyik legjobban kiemelkedő vonása a büszkeség, amely nem engedi, hogy az a leány legyen az övé, aki már más szeretője is volt. – Nem kell neki az orgonavirág, ha darázs megszállta, méh kiszívta. – Honnan oltódott belé ez a büszkeség? Az egyszerű paraszt csikós sokkal büszkébb, mint számtalan úri gavallér.- Klárika tiszta és érintetlen, mint a hamvas gyümölcs, és Sándornak mégsem kell. – E jellemvonást a milieu elméletből magyarázhatjuk. – Ugyanis a pusztai lakásban a síkság és azon működő hatalmas természeti erők látása felkelti a gyengeség melankolikus érzését; de viszont az a tudat, hogy e hatalmas erőkkel szemben is győzedelmesen hívja életre. – Így kapcsolódik a naturalisztikus felfogás az ideálishoz, mert a reális felfogás szolgáltatta indító ok hozza létre az ideális kifejletet.
Lacza Ferkó, a deli gulyás már kevésbé ideális alak, ámbár az eszményítés hatása az ő jellemén is mutatkozik. – Éppen ellentéte Decsi Sándornak; ez maga a megtestesült becsület, az „a cél szentesíti az eszközt” elvét vallja. – A csikós elhagyja szeretőjét, lovát, el a Hortobágyot, mert nem akarja, nem tudja hazugsággal megváltani magát, pedig csak rá kellene hagyni a felcserre, hogy rendetlenül dobog a szíve; de erre azt mondja: „Hátha rendetlenül dobog, annak nem én vagyok az oka, hanem a »Sárga Rózsa« ott a Hortobágyon”. – Lacza Ferkó pedig nem átallja kukának tétetni magát s mikor a katonaságtól ilyeténképpen megszabadul, el akarja csábítani becsületes társának a kedvesét is. – Decsi Sándor csupa tűz, hév; Lacza Ferkó flegmatikus, hidegvérű. – Mintha abból az antagoniszból, mely a ló és az ökör közt van, valami a gazdáikra is ragadt volna; a tüzes, fékezhetetlen csikó mellé mily jól illik Decsi Sándor; s képzelhetünk-e az órákig hallgatagon elkérődző ökör mellé jobb gulyást, mint a zárkózott Lacza Ferkót?
De bár mennyire is különböznek egymástól, egy dologban hasonlatosak: a forró szerelemben. – A „Sárga rózsa” bódító illata egyképp fejükbe szállott, mindkettőjüknek; s akit az megbűvölt, az nem szabadulhat a varázstól, még ha odabújik is, hol már madár sem jár. – De egy virágot két leány nem tűzhet a keblére; a dolog a fokos végére kerül s a Decsi Sándor izmos karja meg a költői igazságszolgáltatás áldozata Lacza Ferkó lesz. – De Sándornak most már nem kell a leány: visszatartja önérzete és lelkiismerete, mely nem engedi, hogy ellenfelének holtteste legyen boldogságának küszöbe. – Abban a pillanatban, mikor fokosa lesújtja Ferkót, oda van lelki nyugalma, az az ütés nemcsak a gulyást öli meg, hanem az ő boldogságának végső roncsait is összezúzza. – Ebben a pillanatban ő is megsemmisül, mert lelkének morális tartalma kimerül. – Mikor a viharban, amelyben „zápor hullott alá nagy szakadással, mennykő vágott alá nagy lobogással”, tovavágtat, bátran szájába adhatta volna a költő Bánk mondását:
„Nem ezt akartam én.”
De ennek a pusztai tragédiának a hősei nem járnak kothurnusokban, nem tartanak patetikus szónoklatokat, hanem cselekesznek. – S nem az az igazi dráma, amely dialógokban van írva, hanem az, melyben cselekvény van. – S e tekintetben a Sárga rózsa drámai munka, mert azzá teszik a jellemek, melyek minden költői műnek, de különösen a drámának éltetői. – A költő bennünket egyszerre in medias res vezet; az első fejezetben már ott áll a gordiusi csomó: a „Sárga rózsa” bírása a két hős előtt. – Hogy a kifejlet tragikus lesz, azt sejtjük, mert két éles kard közül egyiknek törnie kell. – Lacza Ferkó köznapi felfogás szerint is megérdemli sorsát; de hogy Sándor is elveszítse nyugalmát, boldogságát, azt már csak a magasabb költői igazságszolgáltatással párosult tragikai felfogás követelte. – De Sándor igazán tragikus hős. - Megvan benne mindaz, mi tragikai cselekvésre alkalmassá teszi. – A jellemblei kiválóság és gyarlóság a tragikum sine qua nonja. – Minél jobban átszövődik e kettő egymáson, minél jobban áthatja egyik a másikát, annál teljesebb a tragikum. – Decsi Sándornak egyenessége, becsületessége jellemszilárdsága nincs messze a fenségtől.- De ő, aki saját jólétéért nem tágít elveitől, másért hazudik. – A szerelem győzedelmeskedik elvein; s ebben a pillanatban elveszti lelki egyensúlyát; azt mondja a hazudás után: „annyit sem érek már, mint az a fületlen pityke, ami a lajbimról leszakadt”. – Az az ember, aki így beszél magáról, minden rosszat megtud tenni, annak már nincs mit vesztenie. – S egy ilyen ember, ilyen férfi semmisül meg egy leányért. – De jól mondta Jókai, hogy a szerelme világrontó, világbontó elmentum.
Most azonban már ideje, hogy ennek a hatalmas tényezőnek a forrását: Klárikát megismerjük. – Ne keressünk benne semmi fletűnőt, semmi különöset. – Nincs benne oly démoni szerelem, mint Szunyoghy Ozondában, oly akaraterő, int Baradlaynéban, olyan ész és szellem, int Traumhold Godivában. – Amivel mindenkit megnyer és elbűvöl: éppen egyszerűsége. – Egy leány, akire semmi idegen tényező nem hat, aki a maga teljes nőiségének szépségében ragyog; mindig hódít. Kacér egy kissé, legezgeti hiúságát, hogy ketten bomolnak utána. – Hitegeti mind a kettőt, pedig csak az egyiket szereti igazán, amint azt maga is bevallja és amint az önfeláldozó ápolása is bizonyítja. – Kacérságáért iszonyúan meglakolt, sorsa eszembe juttatja a Kund Abigélét, aki a kegyetlen játékban mindent veszített.
Klárikának megmaradt valami. Egy elhibázott élet mardosó tudata. Vétke akkora legalább, mint Bárczi Benő kedveséé, s bűnhődése? Az sem kisebb. – Az ő sorsában is az a felfogás érvényesül, melyet fentebb, Decsi Sándor tragikumának fejtegetésénél említettünk. – E három fő alak köré csoportosulnak a többiek.
Igaz, hogy csak a staffeget alkotják, de velük és általuk népesedik be a puszta s körükben elevenedik meg a pusztai élet a maga sajátosságosaival, költészetének fenséges szépségében. – Mindegyik genre alak, de azért meg vannak bennük az egyéni vonások is. – Csak névleg említem: a bohém festőt, a komoly állatorvost, az együgyű hajcsárokat, az öreg számadót. – Nem volna teljes a kép, ha megfeledkezném az állatvilágról, a gulyáról, a ménesről, meg a Decsi Sándor „Vidám” lováról.
Hiszen ez nem is állat, ennek lelke van, éppen csak, hogy meg nem szólal.- Részese volt gazdája minden örömének és most hűségesen osztja meg vele fájdalmát.
Nélküle a csikós csak félember, mikor lelkének felét már úgyis ott hagyta a hortobágyi csárdában, amelynek falai, ha megszólalnának, három ember elveszett boldogságáról és elhibázott életéről tudnának szomorú regét mondani…
Ismerünk most már néhány embert a Hortobágyról, az ő sajátos gondolkodásmódjukkal, érzéseikkel, szenvedélyeikkel. - Meg kell most még ismernünk azt az életmódot és földet, amely őket ilyenekké tette. – Mert kétségtelen, hogy Decsi Sándor nem lenne olyan szilaj, ha végzete a jámbor juhok közé vezette volna: s Lacza Ferkó egyénisége is tán más irányban fejlődik, ha nem a Hortobágyon pillantja meg a napot, hanem valahol a Kárpátok között.
Elénk rajzolja a költő a csikós és gulyás életét a maga patriarkális szokásaival.- Egész kis rendezett köztársaság, melynek elnöke: a számadó. – De azért alattvalói nincsenek, mindannyian egyenlők. Megvan ennek az emberszigetnek az ember óceán közepette a maga sajátságos világnézete, felfogása.- Saját szemével nézi a természeti világjelenségeit épp úgy, mint az emberke tetteit. – Ide még nem hatolt a civilizáció mindent nivelláló áramlata. – Így élhettek eleink ezer évnek előtte, amikor napestig bolyongtak pusztáról-pusztára, őrizgetve a nyájat, egyetlen kincsünket.
S aminthogy az ősember majdnem szülőjének tekintette a természetet s azonosult vele, úgy érezte meg a csikós és gulyás nép a nagy anyatermészet szívének minden dobbanását. – De ők nem a
modern természetvizsgáló szemeivel nézik a természetet, akik ennek veszélyeit hol analitikus hol szintetikus úton akarják megoldani, hanem avval a mitikus félelemmel és szeretettel, mely az ősembert jellemzi. – Tán avval, hogy az egyik csillagot a bujdosók lámpásának nevezi, nem azt akarja-e kifejezni, hogy kit az emberek elüldöztek, a természet eszi oltalma alá; a csillag fénye megmutatja neki az utat és menhelyet, mely eltakarja üldöző elől?
De nemcsak az emberek mások itt, hanem más a föld is,mely szülte és táplálta őket. Minden vonás, minden tünemény más itt, mint egyebütt s épp azért nem lesz érdektelen, ha a költő szétszórt rajzait összeszedve, egységes képét adjuk az egész pusztának. Megjelenik lelki szemeim előtt a puszta: reggel, mikor a nap tüze alig tudja eloszlatni a szemfedő gyanánt elterülő ködöt; délfelé, mikor a nap hevétől átmelegedett légrétegek elkezdik káprázatos játékukat; este, mikor az égboltjára kiülnek a csillagok, s a zivatar zajában, amikor végig harsog a pusztán a vihar orgonája.
Fenséges csend; a keleti ég alján már a hajnal percent. – Az ég bíborszíne lassankint aranysárgába megy át, a látóhatár felett ott ragyog már a nap kengyelfutója; a hajnali csillag; a harmatos fűben szivárványos dicsfény fut együtt az ember árnyékaival, most violaszín köd mutatkozik a látóhatáron; a föld sötétkék; a köd felett az ég narancssárga, egy hosszúkás felhővonal a barnás köd felett rózsaszínben ragyog: egyszerre bíborfényű glória jelenti a nap jövetelét.
Izzó tűzhegy emlekedik ki az élesen elvált látóhatárból. Olyan, mint az égő piramis, mint a tüzes vas. De még mindig felhő van előtte; mikor kilép a felhő mögül az eddig rózsaszínben pompázó égbolt, arannyá változik s a látóhatár összemosódik a ég aljával.
Kezd meleg lenni s mikor a levegő át meg áthevül, feltámad az ég alján a délibáb: a tündérálom megelevenülése. A látóhatáron egy tenger támad,melynek magasra hányt hullámai sebesen futnak keletről nyugat felé, a kiemelkedő halmok szigetekké válnak benne, a törpe akácfák rengeteg erdőkké.
Egy sor legelésző ökör a távolban úgy tűnik fel, mintha palotákkal épült utca volna. Gályák látszanak közeledni a tenger hátán: mire partjához érnek, legelésző lovak lesznek belőlük…
Eljön az este; a puszta sejtelme, titokzatos homályát csak itt-ott szakítja meg a pásztortűz világa, melyet csikósok, gulyások ülnek körül, hallgatva a számadó meséjét, melynek végeztével mindegyik saját méneséhez, gulyájához megy s végigheveredik a pázsitos földön, ahol vánkosa az egész kerek puszta s mennyezete a csillagos égbolt.
Az újhold sarlója ott köszörüli magát a zámi halmokhoz, fölötte ragyog a szeretők csillaga. De a föld még nem aluszik; nesz van mindenfelé. A közeli nádasban bölömbika búg, mint valami elvadult lélek; a mocsárok fülemiléje, a nádiveréb rikogat, cserreget; mellé ezernyi béka csinálja a kórust s közbekelepel a Hortobágy malmának egyhangú pitléje. Az öreg égbolt meg kirakta az érdemrendjeit.
Ott ragyog az ég közepén a „gönc
öl téritője”, amott az a páros a „bojtár kettőse” az a színe váltogató, az árva leány pillantása. Ez a fényes ott, az ég alján a „kaszás csillag”, de még fényesebb a „bujdosók lámpása”. Az a három ott a „három király csillaga”, egy csoportban a „hetevény csillaga” s ez, ki mindjárt leszáll a sűrű ködbe, a „mennyország ablaka”. A csillag leszállott, csend van mindenfelé.
Most már mi sem zavar bennünket, hogy a regény nyelvére vessünk egy pillantást. Mert a költő épp úgy van, mint a szobrász. Igazi hatást csak akkor tud elérni a szobrász, ha az eszméhez méltó anyag van, mely ideáját kifejezi. A szobor agyaga mintája a költőnél: a parlagi nyelv; s a bronzba öntött remek: a költői nyelv. De Jókai – hogy hasonlatomnál maradjak –, szobrát nem bronzba önti, hanem carrarai márványból faragja s oly gonddal egyesíti benne a művészit és természetit – az irodalmi és népnyelvet, hogy szinte elámulunk.
Nem tehetjük, hogy tőről metszett, zamatos kifejezései és szavai közül ne idézzünk néhányat. Város füle, falu farka – csavargó. (Érdekes az alliteráció); Apró marhát suvasztani – lopni; egymással összeakadni – összeveszni; eszem adta kedves; pirinyóval volna magasabb hajszállal,; fokos boldogabb vége – nehezebb megvasalt vége; stb.
A nyelv keresetlen szépségét, egyszerű művésziességét s a népies kifejezések bőségét tekintve irodalmunkban a Sárga rózsához csak a Toldi fogható. Egyáltalában e két remekmű között sok felötlő hasonlatosság van. Mindkettő egyszerű történetet mond el, de ezt költői erővel művészi magaslatra emeli; mindkettő a népéletből merít, csakhogy a Toldi a régit, a Sárga rózsa pedig a modernebbet rajzolja.
Jellemfestés és költői erő tekintetében a Jókai műve nem sokkal áll hátrább az Arany Jánosé mögött. S szerzőik géniusza? Mindkettő a magyar Parnasszus csúcsán világít, hogy hirdessék örök időkre a magyar szellem nagyságát, szépségét és örök dicsőségét.
Kúnfi Zsigmond
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 46-49. szám, 1896. nov. 15-29., dec. 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése