2013. jan. 24.

Kassák Lajos: A ló meg a gazdája






Esett az eső. Igazi őszi eső, ólmos, sűrű szálakban csurgott alá a szürke égből, s mintegy eltakarta a világot. Olyan gyapjas, sűrű volt a levegő, hogy alig lehetett megkülönböztetni az utcai járókelőket, s pontosabban nem lehetett volna meghatározni, hogy honnan jönnek a hangok, amik innen is, onnan is olykor felcsapódtak. Kevés ember járt az utcán, azok is behúzott nyakkal iparkodtak a dolgukra, csak egy kocsi és egy ló állt a sarki kocsma előtt hosszabb idő óta. Majdnem tragikus látványnak tetszett a rozoga kocsi a girhes lovacskával, így, elhagyatottan a reménytelen világban.
Az emberek, akik elhaladnak a kocsi és a ló mellett, rosszallóan megcsóválják a fejüket, s ha idejük lenne hozzá, valamiképpen talán segítenének is a lovacskán. Kegyetlenül elázott szegény. Bőrét fényesre mosta az eső, meg-megremegtek a lábai, s a bordái majd kiszórják az oldalát. Vetnek rá egy szánakozó pillantást, de aztán sietnek a dolgukra, s különben is, ilyen időben senki sem vállalkozik semmire, legszívesebben mindenki magába húzódik. Így hát ott álldogál a lovacska a kocsi előtt, csöndben, lehorgasztott fejjel, s csak várakozva, hátha végül is meggondolja magát a gazdája, és megkönyörül rajta. Időnként kinyílik a kocsma ajtaja, valaki előbotorkál a pipafüstös, alkoholgőzös helyiségből, a lovacska ilyenkor megemeli kissé a fejét és reménykedően felfigyel. Vak a szegény állat, nem tekint hát az ajtó felé, csak a fülével kémlelődik, vár, hogy meghallja a gazdája ismerős hangját. Négyen-öten is kijöttek már a kocsmából, de ő nem volt közöttük. Valaki ugyan odalépett mellé, s tenyerével rácsapott a nyakára. A lovacska megborzongott a váratlan érintéstől, s aztán megint magára maradt, áztatta az eső, s a szél is végigsöpört rajta, mintha éles pengék hasogatnák a bőrét. Aztán megint nyílott a kocsma ajtaja, s meghallotta a gazdája rekedt, örökké elégedetlenkedő hangját.
Az ember agyonfoltozott gúnyájában, lekonyult filckalappal a fején és mogyorófa ostornyéllel a kezében megállt a gyalogjáró szélén. Szétvetett lábakkal, szőrös arcán gonoszkodó mosollyal csak állt, és nézte az agyonázott lovat. Az állat nyugtalankodni kezdett, s most a szagáról is megismerte gazdáját. Jobb mellső lábával kapált egyet-kettőt, s aztán köhögni kezdett elfojtott izgalmában.
- Ó, te kehes dög – szólal meg most a gazdája érdes, pörlekedő hangján. –Hát megint köhécselsz, mindig ez a nóta, hogy bújjon beléd az ördög!