Esett
az eső. Igazi őszi eső, ólmos, sűrű szálakban csurgott alá a szürke égből, s
mintegy eltakarta a világot. Olyan gyapjas, sűrű volt a levegő, hogy alig
lehetett megkülönböztetni az utcai járókelőket, s pontosabban nem lehetett
volna meghatározni, hogy honnan jönnek a hangok, amik innen is, onnan is olykor
felcsapódtak. Kevés ember járt az utcán, azok is behúzott nyakkal iparkodtak a
dolgukra, csak egy kocsi és egy ló állt a sarki kocsma előtt hosszabb idő óta.
Majdnem tragikus látványnak tetszett a rozoga kocsi a girhes lovacskával, így,
elhagyatottan a reménytelen világban.
Az
emberek, akik elhaladnak a kocsi és a ló mellett, rosszallóan megcsóválják a
fejüket, s ha idejük lenne hozzá, valamiképpen talán segítenének is a
lovacskán. Kegyetlenül elázott szegény. Bőrét fényesre mosta az eső,
meg-megremegtek a lábai, s a bordái majd kiszórják az oldalát. Vetnek rá egy
szánakozó pillantást, de aztán sietnek a dolgukra, s különben is, ilyen időben
senki sem vállalkozik semmire, legszívesebben mindenki magába húzódik. Így hát
ott álldogál a lovacska a kocsi előtt, csöndben, lehorgasztott fejjel, s csak
várakozva, hátha végül is meggondolja magát a gazdája, és megkönyörül rajta.
Időnként kinyílik a kocsma ajtaja, valaki előbotorkál a pipafüstös,
alkoholgőzös helyiségből, a lovacska ilyenkor megemeli kissé a fejét és
reménykedően felfigyel. Vak a szegény állat, nem tekint hát az ajtó felé, csak
a fülével kémlelődik, vár, hogy meghallja a gazdája ismerős hangját.
Négyen-öten is kijöttek már a kocsmából, de ő nem volt közöttük. Valaki ugyan
odalépett mellé, s tenyerével rácsapott a nyakára. A lovacska megborzongott a
váratlan érintéstől, s aztán megint magára maradt, áztatta az eső, s a szél is
végigsöpört rajta, mintha éles pengék hasogatnák a bőrét. Aztán megint nyílott
a kocsma ajtaja, s meghallotta a gazdája rekedt, örökké elégedetlenkedő hangját.
Az
ember agyonfoltozott gúnyájában, lekonyult filckalappal a fején és mogyorófa
ostornyéllel a kezében megállt a gyalogjáró szélén. Szétvetett lábakkal, szőrös
arcán gonoszkodó mosollyal csak állt, és nézte az agyonázott lovat. Az állat
nyugtalankodni kezdett, s most a szagáról is megismerte gazdáját. Jobb mellső
lábával kapált egyet-kettőt, s aztán köhögni kezdett elfojtott izgalmában.
- Ó,
te kehes dög – szólal meg most a gazdája érdes, pörlekedő hangján. –Hát megint
köhécselsz, mindig ez a nóta, hogy bújjon beléd az ördög!
