Kassák Lajos: A ló meg a gazdája

Esett az eső. Igazi őszi eső, ólmos, sűrű szálakban csurgott alá a szürke égből, s mintegy eltakarta a világot. Olyan gyapjas, sűrű volt a levegő, hogy alig lehetett megkülönböztetni az utcai járókelőket, s pontosabban nem lehetett volna meghatározni, hogy honnan jönnek a hangok, amik innen is, onnan is olykor felcsapódtak. Kevés ember járt az utcán, azok is behúzott nyakkal iparkodtak a dolgukra, csak egy kocsi és egy ló állt a sarki kocsma előtt hosszabb idő óta. Majdnem tragikus látványnak tetszett a rozoga kocsi a girhes lovacskával, így, elhagyatottan a reménytelen világban.

Az emberek, akik elhaladnak a kocsi és a ló mellett, rosszallóan megcsóválják a fejüket, s ha idejük lenne hozzá, valamiképpen talán segítenének is a lovacskán. Kegyetlenül elázott szegény. Bőrét fényesre mosta az eső, meg-megremegtek a lábai, s a bordái majd kiszórják az oldalát. Vetnek rá egy szánakozó pillantást, de aztán sietnek a dolgukra, s különben is, ilyen időben senki sem vállalkozik semmire, legszívesebben mindenki magába húzódik. Így hát ott álldogál a lovacska a kocsi előtt, csöndben, lehorgasztott fejjel, s csak várakozva, hátha végül is meggondolja magát a gazdája, és megkönyörül rajta. Időnként kinyílik a kocsma ajtaja, valaki előbotorkál a pipafüstös, alkoholgőzös helyiségből, a lovacska ilyenkor megemeli kissé a fejét és reménykedően felfigyel. Vak a szegény állat, nem tekint hát az ajtó felé, csak a fülével kémlelődik, vár, hogy meghallja a gazdája ismerős hangját. Négyen-öten is kijöttek már a kocsmából, de ő nem volt közöttük. Valaki ugyan odalépett mellé, s tenyerével rácsapott a nyakára. A lovacska megborzongott a váratlan érintéstől, s aztán megint magára maradt, áztatta az eső, s a szél is végigsöpört rajta, mintha éles pengék hasogatnák a bőrét. Aztán megint nyílott a kocsma ajtaja, s meghallotta a gazdája rekedt, örökké elégedetlenkedő hangját.

Az ember agyonfoltozott gúnyájában, lekonyult filckalappal a fején és mogyorófa ostornyéllel a kezében megállt a gyalogjáró szélén. Szétvetett lábakkal, szőrös arcán gonoszkodó mosollyal csak állt, és nézte az agyonázott lovat. Az állat nyugtalankodni kezdett, s most a szagáról is megismerte gazdáját. Jobb mellső lábával kapált egyet-kettőt, s aztán köhögni kezdett elfojtott izgalmában.

- Ó, te kehes dög – szólal meg most a gazdája érdes, pörlekedő hangján. –Hát megint köhécselsz, mindig ez a nóta, hogy bújjon beléd az ördög!

A lovacska felé fordította a fejét, úgy, mintha látni akarná, milyen állapotban is áll mellette a gazdája, de hiába meresztette a megkopott üveggolyókhoz hasonló szemét, nem látott egyebet az örök sötétségnél. Kétségtelen, hogy a gazdája áll mellette, sem a hangját, sem a szagát nem téveszti össze másnak a hangjával vagy szagával. Megborzolja a búrét, mintha egyszer és mindenkorra le szeretné rázni magáról a vizet, s aztán megint kapál néhányat a jobb mellső lábával.

- Hát csak nyugtalankodj – mondja a gazdája. – Csak rád nézek, s máris elmegy a kedvem az élettől. Nem vagy megelégedve velem. Mi?! Ugass hát, ha kérdezlek! Te meg a feleségem, ti ketten rágjátok ki a májam. No, most ugass! Most mondd meg, mi bajotok velem!

A ló meg sem moccant, de az ember megemelte az ostorát, és rásújtott a hátára.

- No most – mondta egyre dühösebben és egyre türelmetlenebbül. – Hát mondd meg, hogy mi bajod van velem? Miért acsarkodtok rám mindig, te meg a feleségem? Hát persze, mert nem építettem nektek palotát, és nem táplállak benneteket mannával, mint az Isten a zsidókat a pusztában. Én nyöghetnék, hallod-e? Én nyöghetnék csak igazán. De vak vagy te, nem látod az én szenvedésemet, s lehet, hogy már süket is vagy, te ördög. Csak jár itt a szám, csak panaszkodom, s te az egészet elengeded a füled mellett. Mi?! Hát most csak ugasd el hangosan, hogy mi bajotok van velem, neked meg a feleségemnek?

Az eső szakadatlanul hullott a magasból, s ott áztak egymás mellett, a kehes, fáradt lovacska s a részeg gazdája. Ahelyett, hogy nekiindultak volna az útnak, csak álltak és fáztak, s az ember megint belekezdett, hogy vallóra fogja a lovacskát. Nem boldogult vele. A gonosz állat meg sem mukkant. Tűrte, hogy rácsapkodjanak az ostorral, és tűrte a durva, nyers hangokat, amelyekből nagyon jól kivehette, hogy milyen állapotban lehet a gazdája. Körülbelül érti, hogy mit mondhat, de a maga nyelvén nem tud rá feleletet adni. Hiába él mellette csikókora óta, hiába keresi meg neki a mindennapi kenyerét, egész világok választják el őket egymástól. Ha közelebb lépne hozzá, ha megtapogatná az orrcimpáját, bizony ő mindjárt kész lenne arra, hogy megnyalogassa az ember sós ízű, törődött keze fejét. Mindig kélsz ő a hálára, de sajnos, még sosem vette észre, hogy akár csak a háláját is szívesen fogadná a gazdája. Mi van vele most is, mit vétett ellene? Itt álldogál, várakozik rá a cudar esőben, s ahelyett, hogy pokrócot vetne a hátára, megint csak megcsapkodja az ostorral úgy, ahogyan szokta. Megtehetné, hogy belerúgjon néhányat a levegőbe, eh, de olyan fáradt, majd szétesnek a csontjai.

Az ember megint kezdi a magáét:

- Úgy ám, veled még csak elbánok - mondja már kevésbé fennhéjázó hangon. – De az a másik, az az én igazi pusztítóm. Tudod te, hogyan szerettem én valamikor azt az asszonyt? Tudod te, hogy milyen legény voltam én akkor, mikor először néztem a szemébe? Ibolyát és gyöngyvirágot szedtem neki az erdőből. Úgy, mint a kutya, mint egy megbolondult kutya, leselkedtem az ablaka alatt. Ujjat húztam miatta apámmal, anyámmal, s mikor aztán feleségül vettem, ugyancsak befellegzett felettem az ég. Tudod-e, barátom, hogy nem is asszony az az asszony, hanem maga a Sátán? Hiszen ha ő táplálna téged, már rég éhen vesztél volna. Úgy bizony, pajtás, egyetlen garas nem maradhat a zsebemben, éjjel kikel az ágyból, s a sötétben kiforgatja a zsebeimet. Ha sejtené, hogy lenyeltem egy krajcárt, még a beleimből is előásná. Hát miért van ez így? Mi vagyok én tulajdonképpen? Ki rendelte úgy, hogy a derék Faragó Jóska ilyen leigázott kutya maradjon egy egész életre? No szólj hát, most mondd meg, hogy milyen érzéssel vagy hozzám? Vagy talán csakugyan ennyire összetartotok ti ketten? Neked sem tehetek semmit a kedvedre? Mit állsz itt előttem olyan ostobán, mintha megfeszítettek volna? Ha valami bajod van, hát kezdj ki velem nyíltan! Mondd, hogy utolsó féreg vagyok. Mondd, hogy zsugori paraszt vagyok, aki még zabálnivalót sem nyújt neked eleget. Hohó, hát mondd csak ki, ami a szíveden van. De hallgatsz, mi, mert mafla vagy, mi? Éppen olyan vagy, mint a gazdasszonyod. A te gazdasszonyod és az én kedves feleségem! Ó, ha nem szégyellném magam, mindjárt sírva fakadnék, mindjárt itt előtted! Pedig hát ki vagy te, mi vagy te nekem? Egy mafla ló vagy, aki húzod a szekeremet, s ha úgy tetszik, rád vágok egyet és még egyet, tízet, húszat!

Ismét jobban nekidühödik az ember, s megint rácsapkod a lovacskára.

- Pillangó, te! – kiált fel kegyetlen nevetéssel. – Úgy, hát azt szeretnéd, hogy pillangónak szólítsalak? Hízelegjek neked, letérdeljek előtted? Nem, nem, ezt én már sosem teszem meg egyikteknek sem. Ő is azt szeretné, hogy csússzak, másszak előtte. Ó, hát miért nem érted meg te sem, hogy mennyit kell nekem kínlódnom köztetek.  Hányszor indulok én haza úgy, mintha csakugyan várna is rám valahol az a jóságos, békességes otthon, amely után egész életemben vágyakoztam. Gyí te, mondom, nekikergetlek az útnak, s aztán, hogy meglátom a házunk falát, odavan minden örömöm, minden reménységem. Nem számíthatok én arra, ha átlépem a küszöböt, hogy odatoppan majd elém valaki, s azt mondja: Megjöttél hát, ember? Itt áll már az étel, faljál egészséggel… Biztosan akadnak valahol asszonyok, a te gazdasszonyod olyan, mint maga a Sátán. Hova is lettek hát azok a szemei, amelyekkel megbabonázott? Hová lett az egész kívánatos teste? Hogyan bolondultam utána valamikor, most pedig rá sem szeretek gondolni. Fáj a szívem, ha rágondolok, úgy fáj, mintha két marokkal facsarnák. De te csak állsz itt, csak kapálod a földet, csak köhögsz, gondolod, hátha megesik rajtad a szívem.

Az ember már annyira beletüzelte magát, annyira telegyűlt keserűséggel, hogy azt sem igen tudta, hol van és mit csinál, s egyszerre csak úgy hallja, a sokat szidalmazott, ostorral vallatott lovacska értelmes emberi hangon megszólal. Azt mondja:

- Látom én nagyon jól, hogy milyen törődött, szegény ember vagy te. Úgy mondhatnám, hogy éppen olyan vagy, mint én, de hát mégiscsak más vagy egészen. Szívesen térdet hajtanék előtted, s a kezedet is megcsókolnám, ha tehetném. De hát lásd be, vak vagyok én, azt sem tudom, hogy pontosan hol állsz most előttem, s ezek a rossz, sárga fogaim nem engedik meg, hogy kedvedre valóan megcsókoljam a kezed. A feleségedet ismerem én is, nagyon jól ismerem. Mondhatom neked, hogy egyforma a sorsunk, s nem is értem, miért haragszol rám annyira? Én vagyok a te lovad, te vagy az én gazdám, s ő az az asszony, ellenségünk mind a kettőnknek. Talán én nem veszem észre, hogy meglopja az abrakomat, s nem engedi meg, hogy odaszegeld a darab deszkát a résre, amin át befúj hozzám a szél, s a fagy hasogatja a csontjaimat? Szívesen a nyakadba borulnék, testvér, és szívesen sírnék helyetted is, ha lennének emberi könnyeim. De így csak állok itt, s láthatod, milyen szomorú és elcsigázott vagyok.

Az ember kimeredt szemekkel állt a lovacska előtt. Határozottan úgy érzi, hogy egy különös csodának a tanúja, s nem tud betelni az ámulattal.

- Ó, testvér, te vagy a legjobb, legderekabb ember a világon – véli még hallani a lovacska hízelkedését. – Egyszer majd másképp lesz minden, majd meglátod, egyszer eljön még hozzánk az asszony, hogy bocsánatot kérjen, s majd azt mondja: lássátok hát, én a tiétek vagyok. Nem vagyunk mi ellenségek, s most bevallom, hogy élni sem tudnék nélkületek.

Az ember hallgatja a lovacska beszédét, mosolyog, és hirtelenében nagyon meg van magával elégedve. Mégiscsak nagy dolog, hogy így őszinte szóra bírta ezt az ostoba állatot. Úgy beszél hozzá, mintha könyvből olvasná, mintha angyalok trombitálnának a torkában. – Csupa jóleső igazságot mond, és állva marad a latyakban, nem tolakszik előre, nem akarja őt eltakarni a nagy dromedár testével. Megesik rajta a szíve, odalép hozzá, megtapogatja a nyakát, aztán valami titokzatos sugallatra leveti a kabátját, s ráteríti a ló hátára. Csupa szeretet és engedékenység ebben a pillanatban.

- Pillangó, te! – mondja szinte elragadtatással. – Ó, te drága kis lovacskám. – Beszél hozzá meghatottan, testvéri együttérzéssel, s aztán, mintha így sem tudná magát maradéktalanul kifejezni, fejét ráhajtja a ló nyakára, és hangosan sírva fakad.

- Ó, te szegény állat – dadogja elfullasztó könnyekkel -, hát bizony, mi ketten vagyunk a legárvábbak a világon. Mit is csináljunk hát? – Beszél és sír a ló nyakára borultan, s észre sem veszi, hogy mennyi ember gyűlt köréjük, s milyen gonosz kedvvel mulatnak rajtuk.

Valaki most megérinti a vállát, és azt mondja:

- Jó lenne, öreg, ha továbbmennének! Nem látja, hogy szakad az eső? Ne kínozza ezt a szegény állatot, alig áll a lábán.

- Mi, hogy én kínozom? – kérdezi az ember felocsúdva s olyan fénytelen szemekkel, mintha zavaros álomból tért volna vissza.

Egy rendőr is előkerült valahonnan, és kurta, kemény szavakkal rendelkezik:

- Gyerünk! Gyerünk!

Az ember még mindig nem tudja biztosan, hogy hol van, és mi történik vele. De hogy maga előtt látja a rendőrt, engedelmeskedik, tenyerével még egyszer megcsapkodja a ló nyakát, aztán felkapaszkodik a bakra.

- Gyí, Pillangó! – mondja. – Gyí, no!

A lovacska köhög még egyet, aztán nekifeszül, és elindulnak az eső függönyei között hazafelé.