A présházban
gyertyák lobogtak; a hatalmas mellkasú Thier jött velem inni, de estefelé
elszomorodott. Táncoló gyertyafényben már horkolt az egész szüreti társaság;
meglobbanó világa Thier arcán szánalmas szomorúságot mutatott. Néha vádlón
rámsandított: - Ördög! Újra elcsaltál a haldokló feleségem mellől, s az
éjszakán keresztül, a présház nehéz gőzén keresztül is hallom szörnyű
köhögését: kh... khe...
Thier
szeméből részegen szivárogtak a könnyek. Valami ködös, rég elmaradt Május
jutott eszébe, amikor először fogta át felesége derekát, s a gyertyák úgy
lobogtak előtte, mint a lánynak ijedt, védekező szemei.
Tántorogva
fölállt, s a lángok felé fújt: - Emlékszel a gyenge lombsuhogásra, Thier? - és
hirtelen fölzokogott.
Szótlanul
mentünk ki a présházból.
Őszi tájon
haladtunk át hallgatagon, balról a sötét temető hevert, néma magvakat rejtve.
Lomha mezők amott, végüknél ég felé suhanó lankákkal, amik heggyé varázsolódtak
át a felhők táján.
Hogy
lerázzam Thier sírós, önmagát vádló hangulatát, dalba kezdtem, énekeltem,
gyujtogattam a jókedv máglyáit. Hol a föld kérge alá bujt a gondolatom, hol
becsúsztam a fák törzsébe és végigkerengtem az évgyűrűkön. S a lombok között
csüggeszkedett a lelkem, mozdulatlan levélként. Majd álmélkodva megmásztam az
ürt és csillag lettem és tisztán láttam Thiert és jómagamat is, amint egymás
mellett, szótlanul baktatunk... aztán a magasságokból egyszerre csak beszédbe
pottyantam vissza:
- Te,
Thier... hát mivel lehetne megvigasztalni azt az asszonyt?... Én azt hiszem,
hogy csak azzal, ha friss szívet adnál néki, új tüdőt, új anyát, aki ma szülné
világra, hogy elkerülhesse ezt a robotos sorsot, ami idejuttatta a
haldokláshoz...
Megráztam a
vén cimborát: - Te, azt mondta az Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és
hasonlatosságunkra... és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a
barmokon, mind az egész földön és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon...
érted-e, Thier, minő jogok ezek? Próbáltál már uralkodni, Thier, mint az Isten?
Hogy a kezedben vihesd az új életet, az új szívet, a tüdőt, ajándékul a
betegnek?
Könnyes
pilláival rámbámult, majd rövid hallgatás után lassan kimozdult a biblia szavai
közül, eltávolodott tőlem, lehajtott fővel ment, mint aki mindent megfontolt
immár. Belecsapott a sötét mezőbe, kutatva lehajolt és egy virágszállal jött
vissza.
Én erre
szótlanul megfogtam a kezét, nem kérdeztem semmit, hanem visszamentem vele a
mezőre. És a fülébe súgtam valamit az Istenről... Aztán lehajoltunk a sötétbe,
inkább a lelkünkkel kerestük meg a virágokat a nagy árnyak alatt, álmukban
oltva ki életüket. És mikor már csokraink voltak és lombjaink egy halomban, én
még egy maroknyi földet téptem ki füvestül és Thiernek adtam. Megálltunk a régi
zsidó temető mellett és Thier már megértőn mosolygott:
- A
virágokat...
- Khe, khe,
- feleltem felesége köhögését utánozva és ő csak bólintott és alázatos
szeretettel megölelt.
Ekkor lágy
lettem, alig volt hangom. Csak forró lehellet szállt belőlem, szerelmesen az
emberiség, a betegek iránt.
- Most
hazavisszük, jó Thierem, beteg feleségednek a mezőt... a te egy szál virágod
tanácsolta ezt nekem, Thier. Elvisszük a mezőt illatozni és én föléföstöm az
eget szép szavakkal... majd nagyot lélekzik tőle az asszony.
Thier csak
könnyezett és fogta a kezem... most elfutotta nagy testét a boldog nevetés: -
Ezért, brümmögte, ezért járok veled mindig!
S nevetve
állt elém, hogy nedves füvet és gyönge virágokat rakjak az arcára, a homlokára
koszorút adjak, a vállait zöld lombokkal takarjam és iszalaggal fonjam át
vastag lábait. Egy csomó illatos szénát szorítottam még a hóna alá s magam is
virágdíszbe bujtam. Thier hangos örömmel táncolt előttem az úton és hirtelen
kedve támadt lekapkodni az ég minden csillagát és a felhők fátylait.
Lefogtam: -
Ne szórd el magadról a földi dolgokat - mondtam feddőn -, s az égieket csak
bízd rám. És ne szólj egy szót se, míg haza nem érünk. Csak zavarnál vele.
Így
bandukoltunk hazafelé a szüretről... Én forrón imádkoztam az éghez, hogy
segítsen ez egyszer varázslónak lennem, akinek az ajkáról cirkuszi láng helyett
nyugodt felhő és boldog táj röppen elő. S az ősz, a méla szín, a távoli
szüretek vidámságának alig hallható tánca... maga a természet lobogjon a
számból... és a beteg, akit szobájába zárt a hűs idő, hadd lélegezze be tág
szemmel mindezt.
S némán
sietésre nógattam Thiert. Reszkettem, hogy erőm elmúlik és a mező elhervad
rajtunk. És akkor nincs vigaszunk a betegnek!
S csakugyan
- ó, átok! - mikor erre gondoltam... izzó, feszült lelkem szárazabb lett és én
könyörögve összekulcsoltam a kezem:
- Csak most
az egyszer engedd, hogy a jó teljesüljön, te Isten! Ne vedd vissza a cél előtt
ajándékodat!
A szememben
könny reszketett. S egyszer csak, amint érzem, hogy minden Szép, páraként,
észrevétlenül szökik el zárt ajkamon át a semmibe, görcsösen megfogtam Thier
kezét, rántottam rajta s futni kezdtem.
Thier
lelkendezve rohant mögöttem, de a lombok és a virágok akadályozták. El-elmaradt
a sötétben, de nem törődtem vele, s magamhoz szorítva a mező virágait,
átcsaptam a rajtunk nevetők csoportjain. S már láttam a tüdőbajos asszony
házikóját.
Ott állt
sötéten, de a nyitott ablakon nem hallatszott ki a szörnyű khe, khe és mégis
meg kellett állnom, hogy bevárjam Thiert.
Thier rohant,
hősies harcban állva a botlasztó lombokkal és mikor lihegve hozzám ért,
átnyujtotta a földet és a füvet:
- Ezt te
vidd be, - mondta.
És mi, kissé
kifulladtan, de jóreményekkel beléptünk...
Odabent
gyertyák lobogtak, Thier fölordított és a szomszédasszonyok sápadt arca közé
vetve cicomás testét, ráborult holt feleségére.
Virágkoszorús
feje a beteg tüdő fölött pihent, lombkarjai átfonták a holt derekát és
iszalaggal átszőtt lábai reszkettek, mikor kiemelte ágyából a holtat, és
rémült, könyörgő szemmel felém nyujtotta:
- Varázsló,
segíts...
(Forrás: Nyugat 1928. 21. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése