2013. jan. 25.

A hazaszeretet, a nemzetféltés, a háború motívuma Ady Endre költészetében







I.
a)        Ady és környezete
b)        Ady célja
II.
a)        A magyar Ugaron
b)        A föl-földobott kő
c)         Kuruc versek
d)        Istenes versek
e)        Versek a háborúról
III.      Összegzés


Nincsen irodalmunknak még egy olyan ellentmondásos alakja, aki körül annyi vita folyt, akit annyi lelkesedés és fanyalgás kísért, akiről annyi különféle értelmezés, eltérő értékelés született, akinek nyomán annyi barát és ellenség támadt, mint Ady Endre.

A századforduló belső ellentétektől feszített magyar társadalmának világában született meg a modern magyar líra legnagyobb hatású és talán legbonyolultabb életműve, Ady Endréé. Ebbe a világba tört be – Párizsból hazatérve – „új időknek új dalaival”, s hozta magával mindazt a lírai törekvést, amely merésznek, újszerűnek hatott, és alapvetően meghatározta költészetét. Életművében adva van mindazoknak az ellentéteknek a magva, amelyek összecsapnak körülötte. Ezek a különféle korok, politikai és esztétikai nézetek, egyéni és csoportos érdekek talajában nőttek fel.

Ady műve egy olyan szeres egység, ahol a különböző motívumok egymás mellett és egymása fonódva vannak jelen: a magyarság iránt érzett felelősség s ezzel együtt a kuruc kor iránti fellángolás és keserűség, a létért folytatott állandó küzdelem, a haláltól való félelem, az Istenhez való fohászkodás, a szerelem kínzása és áldása, a forradalom lángoló érzései és a háborútól való iszonyodás. Mindezt kíséri az a szüntelen harc, melyet népéért, az Istennel, az igazságtalanság ellen, a sorssal, az asszonyokkal és saját magával vív. A harc, a lázadás, a bele nem nyugvás Ady költői világának legfontosabb törvénye.

A Párizst megjárt költő célja a magyarság szembesítése a valósággal, a szürke tömeg kimozdítása a földhözragadtságából, a szegénységből, a butaságból.

Ady 1904-ben látogatott először Párizsba, s itt egy teljesen új világgal találta szembe magát. Számára Párizs lett a szépség, a kultúra, a szerelem, a költészet városa. Összehasonlíthatatlanul szebb és jobb világba érkezett. Párizs jelentette számára az életet, az új lehetőségeket. Itt megtalált mindent, amit hazájából hiányolt. Hazatérte után egy új verseskötetben, az Új versekben írta le mindazon érzéseit, amelyet a magyar és francia föld különbözősége keltett benne. A kötet egyik kiemelkedő verse A magyar Ugaron (1905). Ez a verse nem tájábrázolás, hanem társadalombírálat, nemzetostorozás. A költő belső látásunkat ragadja meg. A cselekvésre izgató ellentétek a kétségbeejtően sivár valóságot, az eldurvult, kulturálatlan, elmaradott, félfeudális Magyarországot mutatják be, ahol az ugar ok-okozati költői kép. „Lehajlok a szent humuszig: / E szűzi földön valami rág. / Hej, égig-nyúló giz-gazok, / Hát nincsen itt virág?”

A darwini elméletből származó és az emberi világra alkalmazott létharc és kiválasztódás tétele fontos szerepet játszott már a kiegyezés kori nemzedékek gondolkodásában is. A természettudomány és a szociológia ésszerű érvei alátámasztották a reformkor aggodalmát: a nemzethalál lehetőségét. Adyt a millenniumi ünnepi mámor nem szédítette el, a nemzetféltés őt nemhogy visszatartotta, hanem arra sarkallta, hogy a nyilvánosság elé vigye kíméletlen bírálatát. Hazaszeretetét és a magyarság féltését verseiben támadó, ostorozó indulatok fejezik ki, s ezzel ellentétben a gyöngéd, meghatott szeretet jellemzi. A hazájához fűződő kötődést írja le. A föl-földobott kő (1909) című versében, amelyet akkor írt, amikor félévnyi párizsi tartózkodása után hazatért. A versben a költő azonosítja magát az újra meg újra földobott kővel, amely a fizika törvénye szerint is mindig visszatalál oda, ahonnan származik. A költő is hasonló érzésekkel bír. Akárhányszor úgy érzi, hogy elege van az itthoni életből, elvágyik messzire, de szíve újra és újra visszahúzza. Tudja, hogy itt van a helye, és akármit tesz, sosem tudja végleg elhagyni hazáját. „És, jaj, hiába, mindenha szándék, - / Százszor földobnál, én visszaszállnék / Százszor is, végül is.”

A millennium ünnepségeit megrendező korszak nemzeti mitológiájában közpéonti szerepet kapott a Rákóczi-kultusz és a kuruc romantika is. Ady neveltetését is áthatotta a múlt, de politikai tapasztalata és történelmi tájékozottsága felismertette vele, hogy a Rákóczi-szabadságharc példát adó hagyományáról le kell választani a nemesi önigazolást szolgáló személeti torzításokat. Kuruc-versei saját koráról és saját korának szólnak.

E lírai darabok is a magyarság-versek közé tartoznak. A 17. és 18. századi kuruc küzdelmek költészetének formai kellékeit, strófaépítését imitálják, fontosabb alakjait: Rákóczi, Esze Tamás, Tyukodi pajtás; és színhelyeit: Munkács, Késmárk szerepelteti a költő. e a honában bujdosóvá lett kuruc tragikus jelképe ugyanazt a politikai élet peremére szorult, reménytelenül lázadó sorsot idézi fel, mint a magyarság-versek. A Sípja régi babonának című versében (1913), amelynek alcíme: Bujdosó magyar énekli, arra kéri Istent, hogy veréssel sújtsa népét:

Szól a sípszó: átkozott nép, / Ne hagyja az Úr veretlen, / uralkodást magán nem tűr / S szabadságra érdemetlen.”

A vers mondanivalója a menekülés, a hazától való elszakadás, a régi érzelmi kapcsolatok önkínzó szétszakítása. Ennek a tagadásnak határozottan ellentmond a verssorok muzsikája, a ritmusban megbúvó szeretetteljes vallomás népe iránt. Ez a tiszta és ősi magyaros forma, a vers-emlékeket idéző kedves dallam hűen tükrözi a népével és hagyományaival szorosan összefonódó költő szemléletét: a hazától való elválás lehetetlenségét. A kuruc-versek szerepversek: a költő nemcsak beleéli magát egy meglévő szerepbe, hanem saját gondjaihoz igazítja azokat. A kuruc-versek motívumára az otthontalanság, a társtalanság, a közösségi élet igénye – „csak magamban”, sátor-sarkon, koldus-vásár közepébe -, a kivetettség, a céltalanság – „Sohse lesz jól, sohse látlak” – jellemző ugyanúgy, mint a magyarság-versekre.

1910-től Ady sajátos magatartásbeli és ezzel összefüggő poétikai változás korát éli át: A Nyugatnál szinte mindenkivel összetűzésbe kerül, folyamatosan megélhetési nehézségei vannak, a Léda-szerelem is kezd kihűlni, szervezete egyre gyengébb. Belefárad a harcba, ezért Istenhez menekül. A Hiszek hitetlenül Istenben című versében bevallja, hogy szüksége van valakire, aki meghallgatja, aki megváltást hozhat, mert beteg, bűnös és meg fog halni. A régi, hagyományos értékek megtelnek értelemmel, s elgondolkodik azon, mennyi titok övezi lényét.

Alig hogy megnyugszik, lelkében új harc kezdődik, mert nem tudja tétlenül szemlélni a világban dúló eseményeket. Magánéleti versei is háttérbe szorulnak, s a politikai, a háborús eseményekre reagál.

1914 júliusában kitört az első világháború. Ezután apokaliptikussá, látomásszerűvé tágul költészete. A kiúttalanság, a szörnyűségek sora gyötri.

A háború mélységesen megrázta Adyt, szemében esztelen vérontásnak, a világ értelmetlen rombolásának tűnt. Átértékelte a múltat, megváltoztatta világképét is. Feladatának tartotta a múlt értékeit megőrizni, s átörökíteni a jövő számára. A jelen célja: az embernek maradás az embertelenségben. Ady látta, hogy a háború nem a kisemberek háborúja, hogy őket csak tönkreteszi. Ezért költészetével megpróbálta felrázni őket, felnyitni szemüket. Háborús költészetében három fő motívum az uralkodó: a Tegnap, a Gondolat és az Ember. Ember és idő: két olyan gondolatgazdag szimbólum a költészetében, amelybe Ady belesűríti a háború minden embert próbáló szörnyűségét. A költő szembehelyezkedett a háború tébolyával, meg tudott maradni embernek az embertelenségben, magyarnak az űzött magyarságban.

Az Ember az embertelenségben (1916) című verse ennek a költői és emberi helytállásnak a bizonyítéka. Megírásának időpontja a román támadás megindulásával esik egybe. A költő számára a háború legnagyobb csapása ez volt: szülőföldje került veszélybe. A román csapatok erdélyi betörése után kezdetét vette a kétségbeesett magyarok riadt menekülése. A menekülés, az ország egyetlen országútján, a csucsai Boncza-kastély előtt vezetett, ahova gyakran befogadtak embereket. Ady Csinszkával együtt tanúja volt ennek a Tébolynak. Így vált most személyes ügyévé a háború.

A költeménynek első versszaka leírja a költő lelkiállapotát: saját testében éli át a borzalmakat. Szívével, szemével, agyával szenvedi meg az egész katasztrófát. Metonímiák sora jelzi a személyiség összetörtségét. A Téboly a háború, az elveszett emberi értelem metaforája. A borzalmak nemcsak lesújtják, hanem fel is emelik a költőt, s a szülőföld érintésétől kap életre.

Aki meg tud maradni az iszonyatban embernek és magyarnak, az a legnagyobb próbát állja ki. Ez pedig a legtöbb, amit a háború adhat: „Ékes magyarnak soha szebbet / Száz menny és pokol sem adhatott: / Ember az embertelenségben, / Magyar az űzött magyarságban, / Újból-élő és makacs halott.”

Az ékes jelző nagyon sokat fejez ki. A régi magyar nyelvben „szép” értelemben használt szó volt, itt nem külső szépséget, hanem harmonikus egységet, egy erkölcsi magatartást jelent: a helytállást.

Szimbolikusan és reálisan is igaz, amit a költő magáról mond a következő szakaszban, amely hozzájárul a művészi hatáshoz: „Borzalmak tiport országútján, / Tetőn, ahogy mindég akartam, / Révedtem által a szörnyűket”.

A tetőnek hármas jelentése van: egyrészt a harcmezőtől való távolság szimbóluma, másrészt azt az erkölcsi magaslatot jelenti, ahonnan mindig elítélte a háború gondolatát is. És a csucsai dombtetőt, ahonnan szemlélte a borzalmak országútját.

Majd csodálkozó döbbenettel fejezi ki a veszedelmet: „Milyen baj esett a magyarban / S az Isten néha milyen gyenge.”

De a költő nemcsak átéli népe szenvedéseit, hanem őrzi is azt: „Nagy kincseket, akiket lopnak, / Bekvártélyoz béna szivébe / S vél őrizni egy szebb tegnapot.”

A bekvártélyoz szó arra példa, hogy nemesíti meg Ady az otromba szavakat is. Megjelenik a Holnap hősének új szimbóluma, a Tegnap is, amely arra hivatott, hogy a szellemi értékeket tárolja, és a forradalom hitében élők optimizmusát őrizze.

Ez üzenet a jövő nemzedékének is, hiszen Ady már sejtette az atomkorszak emberét fenyegető veszedelmet is.

Ady művészetének titka: „vallani mindent”. A legnagyobb művészi bátorságra és tudatosságra vall az, hogy a külső világ ingereit a maguk gazdagságában és ellentmondásosságában merte és tudta a lírai én belső tartalmává változtatni.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – A realizmus irodalmából 67-70. old. – Szerkesztette Maczák Edit – ITEM Könyvkiadó)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése