Andersen meselátása és mesélni tudása, Gorkij
proletármélysége és a szegények lelkében felismert szépség-jóság élménye Füst
Milán látomásos-biblikus pátosza, Csehov prózában kifejezett halk bánatú
lírája, Kafka szorongása az ismeretlen szörnyűségektől, de talán még Arany Toldijának
izomerő-ünneplése is sajátos, sosem volt egységként válik írói és olvasói
élménnyé Gelléri Andor Endre novelláiban. Azért írt, mert érzéki gyönyörűséget
talált mindenben, amit érzékeivel felfogott, és amiket hozzáábrándozott; és
azért írt, hogy szebbé tegye a szenvedő, a megalázott emberek életét; és azért
írt, hogy a munkában élő emberek felismerjék és élvezzék saját erejüket. Azt
hiszem, soha ilyen nagy műveltségű és sok minden tudnivalóban jártas művész nem
írt ilyen ösztönösen, soha ösztönösen rögtönző művész nem írt ilyen biztonságos
formatökéllyel, soha ilyen mélységesen részvevő, proletársorssal azonosuló és
ráadásul még a marxista társadalomtudományban is jártas író nem maradt ennyire
érintetlenül a munkásmozgalomtól, és általában a társadalmi problémák elméleti
végiggondolásától. És úgy vélem, talán soha senkiben nem vált ilyen tökéletes
egységgé a szegény emberek világának valósága és a költői fényekkel csillogó
mese, senkiben nem vált ennyire látomássá a két szemmel látott mindennapi tény.
Gellérinél csillog a sötétség, és káprázatos színekkel teljes a szürkeség.
Merjük végre leírni, hogy a XX. század világirodalmának legalábbis az egyik
legnagyobb novellistája. Szerintem akkor is világirodalmi klasszikus, ha a
nagyvilág még nem ismeri eléggé, akárcsak József Attilát.
Sikeres, sőt ünnepelt író volt attól a
pillanattól kezdve, hogy alig kilépve a kamaszkorból, Mikes Lajos, a nagy
tehetségkutató felfedezi benne a merőben újat, és közli egy novelláját.
Huszonöt éves korában már irodalmi díjat kap és a kortársak ámuló elismerését
nyeri el, ösztöndíjjal külföldet járhat, minden kötete irodalmi szenzáció,
többször is adnak neki Baumgarten-díjat. És közben szakadatlanul kételkedik
magában, maga sem tudja, jó-e az a mű, amelyet éppen ír, szorongó szerénységgel
viseli az általa legtiszteltebb írók és kritikusok felsőfokú dicsérő jelzőit,
szakadatlanul tanul, hol természettudományt, hol középkori misztikus tanításokat,
lélektant, társadalomtudományt, ősrégészetet, csillag- és tenyérjóslást. És
örökösen megélhetési gondjai vannak; rövid élete alatt legalább harminc
foglalkozása volt a proletariátus és a kispolgári szegénység határvidékén. És
akikkel csak összetalálkozott közben, kocsmai részegektől pedáns
kishivatalnokokig, idegbeteg mosodatulajdonostól nagy erejű szállítómunkásokig
- mesealakokat csinált valamennyiből. Később tudtára adták, hogy zsidó, és
ezért tehát üldözött, amiből soha egy szót sem értett, mert bár egy
babonásságig vallásos, ótestamentumi hagyományok közt élő anya mellett nőtt
fel, semmiféle élménye nem volt, miben is különbözik egy zsidó ember egy nem
zsidó embertől, és képtelen volt nemhogy megérteni, de még valóságnak sem tudta
felfogni, hogy ez miért lehet ok gyűlöletre vagy éppen halálos üldöztetésre:
vagyis be merte vallani, hogy nem érti azt, ami valóban érthetetlen és
értelmetlen. A gyűlölet indulata pedig olyan átélhetetlen volt a számára, mint
egy süketen született embernek egy rezesbanda csinnadrattája. Proletár eredetét
olyan büszke örömmel viselte, mint a hajdani nemesek az Árpád-korban kelt
nemesi armálist. Apai nagyapja nyugalmazott vasúti kalauz volt, apja
lakatossegéd (egy rövid ideig még saját pinceműhelye is volt, de hamarosan
tönkrement). Olyan gőggel emlékezett ezekre az elődökre, mint a nemesi
középosztálybeliek a tábornok apára és a főtárnokmester nagyapára. Anyja
téglagyári kantinosnő volt, aki félig meseként sejtette, hogy valahol a nagyon
régi elődök közt csodatevő rabbi is akadt. Az óbudai nyomorúságban felnövő
gyermekre egyszerre hat a gyári kantin részegeinek és verekedőinek látványa, a
kocsmárosné anya bibliai mesevilága és babonásságig titokzatos vallásossága, a
nagy erejű apa gondokkal küzdő, de mégis vidám, sőt az otthoni hámból ki-kitörő
életkedve. Apjától fél és egyszersmind csodálja.
Olyan erős férfi szeretne lenni, mint az apja.
Ezért sportol sokáig lelkesen, olyan szívóssággal, hogy gyönge, betegségekre
hajlamos testalkata ellenére kifejezetten jó, egy időben a sportpályákon
nyilvántartott diszkoszvető is lesz belőle.
Amit hall, amit olvas, szinte önkéntelenül ragad
rá. Amit lát, abból érdekes mese lesz. Ezért is íratják gimnáziumba. De nem
végezheti be. Szegény embereknél korán kell pénzt keresni. Kimarad az
iskolából, és lakatosinas lesz, azután kelmefestőként helyezkedik el, hogy majd
gyári rajzolótól vállalati vámraktárkezelőig váltogassa a legkülönbözőbb
állásokat. És ahol csak dolgozik, ugyanolyan szakszerűen megtanulja az ipari
tudnivalókat, mint ahogy megjegyzi első olvasásra klasszikus regénytől
csillagászati tanulmányig mindazt, amit csak elolvas. És maga sem tudta, mikor
is kezdett írni. De tizennyolc éves, amikor Mikes Lajos már kész írónak látja,
és hamarosan Osvát Ernő, a legfőbb tehetségfelfedező kitárja előtte a Nyugat
kapuit. Nagymosoda című regényét Kosztolányi ugyanolyan elragadtatással
üdvözli, mint Bálint György, majd Szabó Lőrinc és Halász Gábor. Füst Milán
kezdettől fogva felfigyel rá, és atyai szeretettel kíséri végig tragikusan
rövid életútján.
A Nagymosoda egyébként szerintem nem igazi
regény. Gelléri ugyan világéletében regényeket akart írni, de alkatilag
novellista volt. Ez az egyetlen regénye is kitűnő, reális-látomásos novellák
füzére, mint ahogy élete végén töredékben maradt önéletrajz-regénye, az Egy
önérzet története sem nagy lélegzetű, nagy összefüggéseket ábrázoló
cselekménysor, hanem remekmívű életképek szeszélyes láncolata, amelyből
kevesebb adatot tudunk meg az önéletrajz-íróról, mint ha nyomon követjük
novelláit.
A novellákban ugyanis mindig az a világ tárul
elénk színes csillogással, érzékletességében is látomásszerűen, ahol éppen
dolgozik. Formai vagy módszerbeli fejlődést alig-alig fedezhetünk fel műveiben.
Huszonnégy-huszonöt éves korára birtokában van már kifejezőeszközei teljességének.
És habár úgyszólván napról napra műveltebb lesz, mondanivalója sehogyan sem
következik tárgyi ismereteiből. A gyermekkori emlékek és a pillanatnyi
életforma napi benyomásai, alakjai, helyzetei - ezek változnak nála novellákká.
A mélységes részvéten és emberszereteten kívül semmiféle filozófiát vagy
elméletileg végiggondolt világnézetet nem lehet kihámozni belőlük, noha írójuk
rendkívül nagy filozófiai, természet- és társadalomtudományi műveltséget
szerzett. Alaposan jártas a világ- és a hazai történelemben, de egész
életművében nincs egyetlen történelmi tárgyú elbeszélés. A tételes vallások
értelmében nem vallásos, de meg sem érinti a materializmus, amelynek pedig
jártas az irodalmában. Egy pillanatig sem szakad el az érzékelhető valóságtól,
és mindig a proletárok meg a legszegényebb kispolgárok ábrázolója: róluk és
nekik ír, pontosabban nekik mesél ennenmagukról. Szinte mitikus eszményt formál
a nagy erejű apából, mondai hősökké magasztalja a vaskasszákat emelő, nagy izmú
embereket meg a szereleméhes inasfiúkat. Úgy hiszem, szebben és finomabban nem
írtak még nyíltan erotikus témákról, hőstörténetté nem magasztosították így a
gyárak proletárjainak mindennapi életét. És a színek soha érzékletesebben nem
csillogtak prózaszövegben. Van egy novellája, amelyben a villám belevág egy
kocsma konyhájának bográcsába, amelyben halászlé fő - és a paprikás lé mennyei
vagy pokolbéli csillogással fröcsköl szét, meseképpé változtatva mindent. Talán
csak a Brueghel-képeken ilyen gyönyörű a kocsma, meg a dolgozó emberek nehéz
élete, meg a világ annyi nyomasztó csúnyasága.
De azért a nyomasztó, a rettegést, szorongást
keltő félelem kezdettől ott lappang a Gelléri-novellákban, és erősödik, ahogy a
fasizmus, mint a legkomorabb mesék szörnyetege, egyre jobban fenyeget. Gelléri túl
harmincadik esztendején eléggé beteg szervezetű és romlott idegzetű volt, s így
sokáig elkerülte, hogy a szörnyeteg karma közvetlenül őt is elérje. Többet volt
már kórházban, mint a kinti forgatagban. Hanem a szörnyűséges végső hetekben
azt az egész kórházat, ahol feküdt, kivitték Németországba. Így került előbb a
mauthauseni pokolba, majd onnét a pokol legmélyebb bugyrába, a gunskircheni
úgynevezett "Vernichtungslager"-be (vagyis: megsemmisítő táborba). De
még ezt is túlélte. Mielőtt személy szerint mindenki megsemmisült volna,
megérkeztek a tábor felszabadítói. A betegeket (és aki ott még élt, csaknem
mindenki beteg volt már, többek közt a flekktífusz is pusztított, versenyt az
SS-őrökkel) elvitték a közeli Wels nevű hevenyészett kórházba. Ott halt meg egy
vagy két nappal a felszabadulás után.
Öröksége megítélésem szerint századunk legfőbb
irodalmi értékei közé tartozik. De magányos jelenség. A nagy múltú és nagy
értékű magyar novellairodalomban nem volt elődje, és ezt a hangot nem lehet
folytatni. Senki se hasonlít hozzá. Elég beleolvasni bármelyik novellájába - az
első bekezdés után kétségünk sem lehet: ezt Gelléri Andor Endre írta.
(Forrás: mek.oszk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése