A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Reményik Sándor. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Reményik Sándor. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. márc. 2.

Reményik Sándor (1890-1941): Mivé lesz

 


Mivé lesz ez a késő napmeleg,

Mely most így át meg áthat engemet,

S mely idén utolsó melegnek tetszik?

Rőzsetűzzé lesz lelkem ugarán,

Mely mellett csillagtalan éjszakán.

Nagy téli éjszakán

Álmok didergő tábora melegszik?

 

Mivé lesz ez a levélsuttogás,

Ez a haldoklók beszélgetése?

Támad belőle új melódia:

Ájtatos szívem nyárfareszketése?

Karácsonyesti prédikáció,

Ha már lehullt a hó?

 

Mivé lesznek e lobogó színek?

Marad egy tisztás szívem közepén:

Kietlen télben szép őszi sziget?

 

És napsütésből, nyárfareszketésből,

Színek pazarló játékaiból

Szövődik-e énbennem az a béke,

Mely mint egy láthatatlan sugárkéve

Testvéreim szívére ráhajol?

 

Forrás: A Nemzet 2. évf. 29-30. sz. 1925.

2022. jan. 5.

Reményik Sándor (1890-1941): Ha majd…

 


 

Ha majd füszál leszek,

Mert az leszek,

Igénytelen, egyetlenegy füszál,

Egy a sok-sok közül, ahogyan most

A hó alól kibukva sorba áll,

Ha majd füszál leszek,

Lesz-e emlékem életemből?

A fájdalmasról, torzról, tévedettről?

 

Ó voltak itt is füszál-perceim,

Igénytelenek, tiszták, szabadok,

Az egész réttel együtt-zizzenők,

Nem nagyzolók és nem hitegetők,

Ó néha itt is hajnal ragyogott.

 

A hajnal harmatot is hullatott:

Részvét esője csókolta fejem,

És tündöklött az álom-kék magasság

A lelkembe hullt harmatcseppeken.

 

E ritka drága füszál-perceket,

Amikor nyitva láttam az eget:

Ezeket nem hagyom a sirverembe.

Magammal viszem füszál-életembe.

 

Forrás: A Pesti Hirlap vasárnapja 52. évf. 4. sz. 1930. jan. 26.

2021. nov. 9.

Reményik Sándor (1890-1941): Nagybátyám

 


Hogy széthullt, s eltűnt

Minden holmija –

Csak az ablakban

Áll néhány pipa,

Pár meggyfaszár,

S pár megfeketedett

Dióbarna kupak –

Úgy, ahogy odatette,

Mielőtt befejezte

Ezt a földi utat.

 

Derült nyugalmat szívott a pipából –

Most is hallom, ahogy fujtat s szipákol,

Kutatja, hogy szelel,

Szurkálót használ nagy szakértelemmel,

Bajlódik tempósan vele,

Míg lassan, lassan meggondolkozik

S engedelmesen füstöt ereget

A bölcsességnek ez a kútfeje.

 

Nagybátyám –

Ő volt a familiában

Egyedüli született optimista.

Akármi jött, csak legyintett kezével

Rendületlenül: „Semmi baj” – kismiska.

Ő volt, ki újságolta tizenötben,

Hogy ötmillió muszka került kézre

Elevenen, egyszerre, egycsapatban –

 

S a háborúnak vége.

Ha nem hitte is, - hirdette s nevetett.

A sodrából kihozni nehezen

És ritkán lehetett.

 

Beszélni nem sokat beszélt,

Gyümölcsfákkal többet, mint emberekkel,

Botjával, kutyájával és a heggyel –

De engem nagyon, nagyon szeretett.

 

Mikor este az óra elütötte

Tompán a tizenegyet,

Felkelt, s kiment: „Még egy pipa dohányt…

Azután én is aludni megyek.”

 

A pipák állnak az ablaksarokban

Példásan, csatarendben.

S hozzájuk nem nyúl semmiféle kéz.

Csak néha képzel füstös glóriát

Fájdalmasan

Köréjük az emlékezés.

 

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

 

Reményik Sándor (1890-1941): Az építész fia

 


„Az építészet megfagyott zene.”

 

Apámban a muzsika megfagyott.

Nem lírizált. Arányok érdekelték,

S nyugodt vonalak, egyszerűk, nagyok.

 

Az én fejemben, bárhogy erőltették,

Nem ment a számtan s geometria.

Álom-part felé hullámzott a vérem,

És költő lett az építész fia.

 

Sokáig azt hittem, a dal egészen

Anyám lelkén át sugárzott belém,

Tűzhely-oltáron feláldozott vére

Lappangó cseppje minden költemény.

 

A nem sejtett apai örökségre

Eszméltet most mások ajkán a szó:

„Bár lelke lágy, a vers vas-szilárd,

Nem áradozó, nem is olvadó,

Ő az építők fajából való.”

 

Én építész!... a versek építésze!...

Apám, nézd titkos törvényét a vérnek:

Oly távoleső mesterségeink

Valahol látod, mégis összeérnek.

 

Való igaz: én is csak építettem,

Egy-egy sor vas-traverzét róttam át

A vers-épületen, - és megvetettem

A fölösleges ornamentikát.

 

Való igaz: mindig volt alapom,

A mélybe ástam szigorú falat.

Úgy hágtam emeletről emeletre.

S szerettem a nagy, nemes vonalat.

 

Való igaz: mindig volt teteje

Költeményemnek – s néha tornya is,

S nem játékból, de azért építettem,

Hogy lelkek lakhassanak abban is.

 

Való igaz: bennem sem olvadott

Egészen fel a megfagyott zene.

De vámon vesztve, réven nyertem én,

S versem gátja lett versem ereje.

 

Én építész… a versek építésze…

Örvénylő, mély törvénye van a vérnek:

Új formát ölt és más dimenziót…

Apám, köszönöm ezt az örökséget.

 

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár