2021. nov. 9.

Reményik Sándor (1890-1941): Nagybátyám

 


Hogy széthullt, s eltűnt

Minden holmija –

Csak az ablakban

Áll néhány pipa,

Pár meggyfaszár,

S pár megfeketedett

Dióbarna kupak –

Úgy, ahogy odatette,

Mielőtt befejezte

Ezt a földi utat.

 

Derült nyugalmat szívott a pipából –

Most is hallom, ahogy fujtat s szipákol,

Kutatja, hogy szelel,

Szurkálót használ nagy szakértelemmel,

Bajlódik tempósan vele,

Míg lassan, lassan meggondolkozik

S engedelmesen füstöt ereget

A bölcsességnek ez a kútfeje.

 

Nagybátyám –

Ő volt a familiában

Egyedüli született optimista.

Akármi jött, csak legyintett kezével

Rendületlenül: „Semmi baj” – kismiska.

Ő volt, ki újságolta tizenötben,

Hogy ötmillió muszka került kézre

Elevenen, egyszerre, egycsapatban –

 

S a háborúnak vége.

Ha nem hitte is, - hirdette s nevetett.

A sodrából kihozni nehezen

És ritkán lehetett.

 

Beszélni nem sokat beszélt,

Gyümölcsfákkal többet, mint emberekkel,

Botjával, kutyájával és a heggyel –

De engem nagyon, nagyon szeretett.

 

Mikor este az óra elütötte

Tompán a tizenegyet,

Felkelt, s kiment: „Még egy pipa dohányt…

Azután én is aludni megyek.”

 

A pipák állnak az ablaksarokban

Példásan, csatarendben.

S hozzájuk nem nyúl semmiféle kéz.

Csak néha képzel füstös glóriát

Fájdalmasan

Köréjük az emlékezés.

 

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése