Mikor születtél: akkor ültettem.
és most már virágba lobbant az ága.
Ma öt éve –
azon a tavaszon
hoztam a piacról
egy füttyös reggelen
s fölébe tűztem szép neved: Beácska.
Emlékszem:
mily remegéssel ástam a gödröt.
Állítottam karót melléje.
Csináltam nyolcas kötést,
hogy vihartól, széltől
gyenge éltét
legyen, ami megóvja-védje.
Öntöztem, kapáltam a tövét.
Kigyomláltam minden hitvány gazt.
Őriztem fagytól, forróságtól
és trágyáztam, ha jött a tavasz.
Nyestem, igazítottam koronáját,
hadd törjön merészen a fény felé.
Példázza életünk győzelmes álmát
s harangozzon boldog jövőnk elé.
És így nőtt a kicsi fa.
És így nőttél együtt vele, te.
Míg egyszer,
pá rév múlva aztán,
egy szép nap hajnalán
a házban új virág fakadt,
új mosoly, új remény
s kis fa mellé
még egy fát tettem én.
Mily szép nap volt.
Fénylő reggel.
Fény pásztázott a kertben.
A napsugár dalolt.
A füvön ezüstharangként
apró harmatcsepp csillogott millió.
És boldogan írtam fel az új nevet: Ildikó.
Most itt van a két kicsi fa
virágba borulva.
És itt vagytok ti is ketten,
két kicsi unoka.
Én kézen fogva vezetlek.
Megsimogatom szöszke fejetek.
Éljetek, viruljatok!
Nőjetek nagyra!
örömre, békére, nyugalomra.
A beteg világ szíve megnyugszik.
Dobbanása elhallszik idáig.
De mély éjjelen s fénylő nappalon,
még küldi jelét az élő borzalom.
Ám, őrző-két karunk védve-véd:
megoltalmazzuk
elszánt szerelemmel
a gyermekek s a fák új életét.
Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése