Nádass József (1897-1975): Vers, tengerparton

Ki elfelejtetted a beszédet
s gondolataid malmát csendben járatod magadban,
Egyszerű, esendő ember, vesztett ügyek szolgája,
Ülj le a sziklára s hallgasd a tenger szavát.

Mit elmondani ugyse tudsz,
mi elporlad és szétmállik szavakban
Mit megfojt a vers és mondat szabálya
Az harsog itt, figyeld a hullám taraját.

Hajladozó, szenvedő fák állnak e meggyötört földön,
Keményen állnak, mégis szeliden,
Az égre mutatnak s a távolba néznek.

A pusztító elpusztul majd a legyőzetik a fenhéjázó győző,
Az élet marad, hallod, így harsog a hullám.
S a fény, mit el nem nyelhet poklok sötétje sem!

Forrás: Uj Idők 52. évf. 1. sz. 1946. jan. 5.

Nádass József (1897-1975): Vers 1941-ben

A kín gyötör, fojtogat, szégyen,

Hogy tanú vagyok e napokon.

Sajog belül a fájdalom,

Az Ő hét sebénél is jobban!

Alszom, eszem, dolgom intézem,

Néha barátimmal vitázok.

De olykor, álmomból riadva

Körülnézek és mindent látok!

A kezeidhez nem tapad vér,

De te is hallgatsz! Ordíts végre,

Hogy megnyíljon a föld s a tenger

S szégyenét okádja az égre!

Hogy mind, mi élő, állat, növény

Meneküljön vad félelemmel

S hagyja magára puszta földjén

a fenevadat. Neve: ember!

Forrás: Új Idők LIV. évf. 13. sz. 1945. okt. 27.