Fordította: Schöpflin A. Budapest, Franklin Társulat kiadása. 1920.
Strassburgban vagyunk 1870. szeptemberében. A hetek óta tartó, szakadatlan ágyúzás, mely a város nem egy szép pontját fekete rommá tette, a német ostromló ütegek félelmes, de már megszokott koncertje hirtelen eláll, megszűnik, mintha elvágták volna. – Mi ez a minden zajnál félelmesebb csend? A dóm, a Münster ormán ott leng a felelet: „sápadtan és hosszan, mint egy halotti lepedő:” a fehér zászló. Strassburg kapitulál. És kezdődik a vég. A két Küsz testvér, a strassburgi polgármester fia és leánya, zokogva borul egymás karjába. Szedán után és Páris előtt, itt, ezzel a drámai jelenettel kezdődik Walter Bloem regényes. Egy földdarab, egy népfaj, egy országrész csendes haláltusája ez. ELZÁSZ TRAGÉDIÁJA. Tragédia, mely inkább a lelkekben, mint a külső eseményekben folyik tovább. A háború tovább zúg Páris felé, a döntés, a végső győzelem felé. Elzász, a francia haza testéről erőszakosan leszakított Elzász a győző kezébe marad. A hadsereg nyomában bevonul a német közigazgatás, a német hivatalnokok, tanítók, tanárok, az egész mindenre elszánt apparátus, „átveszik” a hivatalokat, átszervezik az iskolákat, rányomják a magok faji, nemzeti, kulturális bélyegét mindenre. S teszik ezt a végleges berendezkedés fölényes biztosságával.
Elzász franciahű lakossága, ez a különös, származására és népi tájnyelvére nézve is német, de lelkében, tradícióiban, intelligenciájában, kultúrájában francia nép, még föl sem ocsúdhatott kábult meglepetéséből – már azelőtt az alternatíva előtt áll: maradni és németté lenni, vagy kivándorolni a „régi” hazába. (1870-ben még nem volt erre műszó, ma van: „repatriálni”.) Vagy a szülőföld – haza nélkül, vagy a haza – szülőföld nélkül. De hiszen még nincs vége mindennek, még nincs békeszerződés, még tartja magát Páris,m ég izzásba hozza a szíveket Gambetta, még előnyomulhat Bourbaki tábornok – még jöhet, igen még jöhet fordulat! Még jöhet – de nem jön. A vergődő szívek minden reménykedő feldobbanására egy újabb csalódás pörölycsapása zuhan, míg világosan és félreismerhetetlenül előttük áll a sors és a jövő. Akkor, aki nem bírja, belepusztul, aki kibírja: robotolja tovább az életet.
Küsz Emil, Strassburg utolsó francia polgármestere belepusztul ebbe a konfliktusba. A leánya Cécile, a regény főhősnője pedig oly árván és reményvesztetten marad, mint egy viharvert, tolla-tépett, nyomorult kis madár. Vőlegényéből, ami méltatlan hozzá és méltatlan a francia katona nevére, kiábrándul, a másik férfi pedig, a rokonszenves, talpig férfi Eggermann porosz hadnagy, aki iránt ébredő szerelmét ellensúlyozza nemzeti érzése – elesik a háborúban. Ezekbe a keretekbe az író csupa élő alakot állít. Még a jelentéktelen mellékalakjai is csupa markáns egyéniségek. Egyformán beleéli magát a győztesek, s a legyőzöttek pszichológiájába, mesteri objektivitással festve mind a kettőt. Egy-egy ecsetvonással villámszerűen világítja meg a két faj, a francia s a német különböző karaktervonásait s köztük a kettőből kombinált tragikus elzászi népet, amelyet ide-oda dobál labdaként a történelem kifürkészhetetlen „logiká”-ja. Ha Elzász MAI helyzetének a képét akarjuk megkapni, nem kell semmi egyebet tennünk, mint megcserélnünk a győztes és a legyőzött szerepét. Félelmesen és fájdalmasan markol belénk ez a regény. Hiába, nagyon közel áll hozzánk. A fordítás Schöpflin Aladár munkálja, minden ízében művészi.
REMÉNYIK SÁNDOR
Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 40. szám Cluj (Kolozsvár), 1920. okt. 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése