Vay Sarolta (Vay Sándor 1859-1918): Őseim sirboltja

 
Őseim sirboltja
Engem ne takarjon,
Enyhülést, nyugalmat
Puha, zöld hant adjon.

Fölé a langy szellő
Álmodozni járjon,
Kis madár daloljon
A virágos ágon.

S a mit úgy szerettem,
Fürtös ákácz lombja,
S lágy fehér szirmai
Hulljanak siromra.

Ne födje koszoru
Alacsony keresztem,
Csak egy hervadt rózsa,
És azt te hozd nekem,
Én édes kedvesem!

Forrás: Családi kör  XVIII.évf. 17. sz. Buda-Pest. 1877.

Dengi János (1853-1903): Almafánk alatt

 
Most egy éve… oh mi régen!
Mennyi nem történt azóta,
A reménynek mennyi lombja
Lett leaszva már azóta.
S mennyi álom semmisült meg!
Most egy éve… jól tudom még,
Istenem, hogy is feledném?
Ketten ültünk sátorodban
Érzeményink szemfedője!
Ketten ültünk: Ilma és én,
Néma csendben és reményben,
Csak a szivek lángolának;
Csak a sóhajok s a vágyak
Lüktették a vért erünkben;
Csak az epedő szemek s a
Földreszegzett mély tekintet
Árulák el, hogy e két sziv
Boldogság után ohajtoz,
Melyet két szerelmi lángnak
Egybeolvadása ád csak
S melyet már mi el nem érünk…
El nem érünk? És miért nem?
Hisz én úgy szerettem akkor!
S Ilma, ő még lángolóbban
És csupán, csupán csak engem
Vagy nem azt mutatta-é a
Tiszta sziv hő dobbanása
És erősebb lüktetése:
Hogyha nála megjelentem:
S az a titkos, tulvilági
Epedésbe csillogó szem,
Melynek bűvarázsu mélyén
A meny és föld tükröződött?
Vagy a szerelemsováron
Vonagló ajk reszketése
Nem az én csókomra vágyott?
S az az édes szemrehányás,
Árnyas almafánk, tövedben
Annyi s annyi délutánon:
Hogy én nem tudok szeretni!
… Oh dehogy nem!… tudtam én is,
Jobban, mint az ifju szivek
Első, önzetlen szerelme;
Melegebben, mint a napnak
Nyárközépi lángsugára
Égett hő Arábiában
S mélyebben, mint a minő mély
A világot átölelve
Tartó óczeán fenékje…
Csakhogy… és Adélt szerettem
S Ilma, ő szegény, megértett,
Ő megértett… és lemondott;
S most lemondva él szivének
Titkolozó bánatával
Őt nem értő férje mellett…
És mi lett az én szerelmem?
Oh ne bántsuk ezt, ne bántsuk
Én csak tégedet siratlak:
Ilma tiszta, szent szerelme!
Érted járok én a fához,
Mint vezeklő, agg zarándok
S ájtatos könyhullatással
Bűnbocsánatért esengek…
Oh miért is van az úgy, hogy 
Boldogság után sovárgunk
És, mikor miénk lehetne:
Futva tőle, elszalasztjuk,
Elszalasztjuk… mindörökre?

Forrás: Családi kör  XVIII.évf. 16. sz. Buda-Pest. 1877.

Ábrányi Emil (1850-1920): Stanzák L…..hez (Pádua, 1873)

 
Sejthettem-e én, hogy a láng oda lesz majd,
Mely mennyei tűzként lelkünkbe hatott…
Sejthettem-e én, hogy a  vágy  nem örök, nem!
Mely szent hatalommal egymásnak adott?!
Sejthettem-e én, hogy ah! Eljön az óra,
Hol puszta kebellel már  nem szeretünk?!
Hol zárva marad közönyös, hideg ajkunk,
S bár látjuk a multat, - mindig feledünk?!

Elszállt a varázs… tovatünt rövid alma!
Nem tép a  kivánt bú… fonnyadt a gyönyör!
Nézzük mereven… a napok hogy osonnak,
S egy visszasohajtott emlék se’ gyötör…!
Én járom a földet okos nyugalommal,
Téged, szerelem közt, más karja ölel…
S nem bánt a tudat, hogy ez így van, ez igy lesz!
Elsirt panaszinkból egy hang se’ felel!

Mint gyönge virág, ha lehullt haloványan,
Nincs oly csoda-harmat, melytől kivirul…
Ah! vissza ne várd, ha letörlöd a himport,
Könnyelmü szeszéllyel, átkos botorul…
Elsorvad a sziv, ha  megölte  szerelmét,
S gyötrő gyönyöréül egy kint se’ hagyott…
Szép fűszere lassan eloszlik, elillan, -
Él… él… de nem érez… ver, ver… de fagyott!…

Forrás: Családi kör  XVIII.évf. 15. sz. Buda-Pest. 1877.

Várady Antal (1854-1923): Leánykámnak

 
Ha nem szerettél, a míg éltem,
Szeretni fogsz, ha meghalok,
Ha szerelmemmel, dalaimmal
Az örök éjben hamvadok.

Mert szerelmemet, dalaimat
Magammal sírba elviszem,
Hogy vélök örök álmaimba
Arczod szőjem bé szeliden.

Te rólad álmodom a földben,
A mely sötét karjába fog,
S neved mondom ki legelőbb is,
Ha siromból föltámadok.

Mert szép neved szelid varázsa
Majd elhitetheti velem,
Hogy a szép menyországba léptem,
Hol örök a dal, s szerelem.

De addig is halk, néma éjjel
Halványan ha fölébredek,
Ellátogatni hozzád szállok
S nézem szendergő képedet.

S beszövöm édes álmaidba
Szerelmemet, dalaimat,
… S így rólam álmodik szép lelked
Mit ott leszek… míg megvirad.

De hajh rövid lesz boldogságom;
A pirkadó uj hajnalon
Bús szemfedőmmel vissza kell a
Hideg, mély éjbe szállanom.

De enyhitő vigasztalásul
Siromba azzal szállhatok,
Hogy drága lelked egy kis órán
Holt szerelemről álmodott!

S ha nem szerettél, a míg éltem,
Szeretni fogsz, ha meghalok,
Ha szerelmemmel, dalaimmal
Az örök éjben hamvadok!

Forrás: Családi kör  XVIII.évf. 14. sz. Buda-Pest. 1877.

Duna-István András (1955-): Lecke

Kérd a fiam mi az Isten
Bibliából én mandom1
Nem érti a mindenséget
De én úgy sem tagadom

Kicsi ő de magyarázom
A lélek hogy született
Isten által a szerelem
Lélek lélekből test lett

Örvendik2 a kis tükröcském3
Örökké veled vagyok
Soha őt én meg nem sértem
Mit tanultam4 átadok

Bűnös lennék Isten előtt
Ha ezeket tagadnám
Anyanyelvem s hagyamányink5
Lelkibe át nem adnám

Nem sércs6 fiam te meg senkit
A nyelvit7 meg ha tarcsa8
Az Uristen es9 úgy akarta
Ki nem tarcsa10 vétekezett

1) mondom
2) örvendez
3) a szerző önmaga tükrét látja a fiában
4) tanultam
5) hagyományainkat
6) ne sérts
7) nyelvét
8) nyelvét
9) is
10) tartja

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Szőcs Géza (1953-): Attila

(Mihály, József, Sándor, János, Endre, Attila és a nők ciklusból)

Kislány, jöjj velem játszadozni,
apa most éppen nincsen itthon,
Amerikába épp hogy elment, jöjj hát velem,
megbánni nem fogod, kislány-anyám, na igazán,
no igazán.

Kuglófot ebédelünk és libacombot,
de jó dolga lesz Attilának,
aztán sokat fogunk vonatozni is, apa nem
jön haza, vonatozni.
Én leszek a mozdony.
Majd ha nagy leszek, én azt hiszem,
apa leszek. De nem biztos, hogy valaha is
nagy leszek, amit nem isz nagyon bánok, mivel-
hogy az egész élet úgyisz csak egy hatal-
mas szajhaság és majhaság.
Ha nagy leszek, én apám leszek.

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Markó Béla (1951-): Fiam szonettje

Fel-felriadva minden éjszaka,
miért figyelsz, hogy vajon még vagyunk-e,
ragyog-e még az ég sok csillaga,
s ki érted volt fenn, az vajon lehullt-e?

Vagyunk! Vagyunk! De alszunk már mi is,
ki-ki magának álmodja az álmot,
ne forgolódj hát, álmodjál te is
tücskös-bogaras nappali világot,

hol nincsen szükség ránk, kik rád vigyáztunk,
kik együtt voltunk, s más-más álmot láttunk,
s magadra hagytunk téged reggelig,

mert éjszakád majd lassan eltelik,
pislákoló csillagaid kihunynak,
és tücskeid közé a fűbe hullnak.

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Markó Béla (1951-): Győzelmes együttlétünk

Ha mindig együtt lennénk, és ha mindig
egymásba kapaszkodnánk, mint egy furcsa
szörny, kettőnknek elég is lenne, untig
elég, két szem, két kar, két láb, hogy újra

meg újra, összetartva s összeszokva,
végigjárhassuk napi útjainkat,
s míg egyik kéz az üres szatyrot fogja,
a másik kéz lekapcsolja a villanyt,

s míg egyik láb a lépcsőt tapogatja,
a másik láb a testet megtámasztja,
s mit egyik szem lát, azt látja a másik

kora reggeltől késő éjszakáig,
ha egyek lennénk, mindhiába mennénk
akárhová: ott is magunkra lennénk.

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár 

Markó Béla (1951-): Csatolmány

 
Nagyanyám fiatal volt,
amikor elcsatolták,
akkor lett nagyanyátlan
s nagyon kicsi az ország.

Illetve: nagyanyátlan?
Talán inkább apátlan,
mert apám ott lubickolt
a nagyanyám hasában.

hát őt is elcsatolták,
s a húgát meg az öccsét,
hogy később kiegészült
az elcsatolt örökség.

A tehenet tejestől,
a tyúkot kakasostól,
elcsatolt háton csattant
szintúgy elcsatolt ostor.

S persze a malomárkot
és mindenféle dombot,
s ki minden faluban volt:
a köteles bolondot…

Három tenger kiszáradt,
eltűnt a végtelenség,
de maradt nekünk sok más
talanság és telenség.

Maradt  az istenálddmeg,
bár inkább csak titokban,
s velünk maradt az Isten,
bár inkább csak szitokban.

Szívünk fölött kokárda,
mint ízes palacsinta,
vagy az is lehet, hogy már
inkább paprikás pizza.

Nagyapám nyugtalan volt,
s miután elcsatolták,
úgy döntött, hogy kezébe
veszi a saját sorsát.

Átkelt az óceánon,
keresett egy zsák dollárt,
és mind-mind hazaküldte,
de azt is elcsatolták.

Igaz, ez később történt,
addig a sok-sok dollár
átváltozott egészen,
szántóföld s erdő volt már.

Nyolc évig Detroitban
ő gyártotta a Fordot,
mégis hazajött végül,
bajuszkötőt is hordott.

Egész Amerikából
egy piros csörgőóra
volt az egyetlen emlék,
s felkeltünk kakasszóra.

Közben egy kis időre
még vissza is csatoltak,
és azóta sem tudjuk,
mit hoz vajon a holnap.

Nagyanyám nem békélt meg,
apámat is leszidta:
fiam, mi lett belőled,
egy büdös kommunista?

Oláhozott is sűrűn,
mindent elvettek tőlünk,
se legelőnk, se marhánk,
se piros-fehér-zöldünk.

Nem volt már gyarmatáru,
inkább kapor vagy menta,
nagyanyám nem ismerte
a szót, hogy irredenta.

Azt is hihette volna,
valamiféle fogpor,
örök esőben ázunk,
mint pohárban műfogsor.

A múltunk fényes pityke,
s hozzávarrva a dolmány:
egy kusza megvalósít-
hatósági tanulmány.

Nagyanyám s nagyapám is
fekszik odalent holtan,
és elrothad a csontjuk
már végképp elcsatoltan.

Anyám s apám is fekszik
drága dolláros földben,
és olcsó lejes gyertyák
égnek fölöttük körben.

Évente egyszer illő
meglátogatni őket,
s nézni, hogy fűben, fában
ismét világra jönnek.

Éltek vagy haltak, úgyis
övék mindig az ország,
amely nem is tud arról,
hogy már rég elcsatolták.

Nem készült DNS-teszt,
mert nem kell igazolvány,
hogy egy számítógépben
éppen hol vagy csatolmány.

S hiába kapsz majd papírt,
hogy ki lettél s ki voltál,
maradsz, akárcsak eddig:
sokszoros álompolgár.

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Balla Zsófia (1949-): A dolgok emlékezete

 
Családunk

A családunk – félszáz ember – meghalt,
nem tenyészik bennem a rokonság,
idegenek, akik elfogadnak,
még azok is, kik a ruhám mossák.
Visszajött az orronvert kutya,
én nem értem, hogy itt vagyok,
mert azt várják, hogy igazoljam őket,
de szándékomban tiszta űr ragyog.
Nem vagyok senkié!
Csak a papír öl azzal,
hogy agyamhoz hasonlítani akar.

És lámpaoltás után mindig nagyon félek,
mert a sötétben nem látszik,
hogy vörös a hajam.
És vadnak érzem a világot.
És gyávának magam.

A DOLGOK EMLÉKEZETE

A dolgok emlékezete
újra és újra megaláz.
Nekem nem emlékeim,
csak fogalmaim vannak,
s mellettem naponta
in memoriam ég a gáz.

KÍGYÓVERS

Itt nem lakik már senki sem
mondhatná az ki lakna itt
ki már nincs ott megmondaná
hogy hol lakik.

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Balla Zsófia (1949-): Pokolraszállás

 
Hányszor halsz meg, Apa, ezután
Hogy visellek?
Mikor először haltál, játékban
Nevettem – balga gyermek;

A sejtelem nem ért el.
Most minden csend kevés
Összezárva e nevetéssel.

Minden emlékezés újra eltemet,
Végképp a lélek bárkájába lökve;
Kháron kiugrott s most ő nevet!
Evezel két part között örökre.

Fölnőttem nélküled, mint a fa,
Kivel megnő a fejszenyom is nagyra.
Gyermekségem faggatom. Apa,
Emlékszel-e bennem magadra?

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Bogdán László (1948-2020): Kuplé nagyapámról és nagyanyámról

 

Nagyapám nagyanyámra rálelt,
a temesvári vonaton.
Így képzelte – ő mondta – Rákhelt.
Érinthetetlen amazon.
Mulyán állott a peronon.
Nagyanyám nagyapámra rálelt.

Húszéves volt. Amerikába
indult éppen harmadosztályon.
Olyan ez, mint egy abszurd dráma.
„Menjen csak el, én majd megvárom!”
Jövőjüket jutányos áron
álmodta meg Amerikába.

Jegye is már zsebébe volt.
Fiuméban gőzhajó várta.
Meglátta a lányt. Megbotolt.
Elbűvölte a kacagása.
A Sólyom mindhiába várta
pedig jegye zsebébe volt

Döntött. Leszáll Temesváron,
Vásárba viszi nagyanyámat.
Nincs sürgősebb most a világon.
A Sólyom két napot még várhat.
Megtáncoltatta nagyanyámat.
Félig elszálltak Temesváron.

Már első este eldöntötték,
Két év és összeházasodnak.
„Kedves Sándor mégis utazzék –
hozzátette praktikusan még –
kell a föld az új házasoknak!...
Dollárért földet is vehetnénk…!”

Amerika hát nem maradt el.
Valamiből élni is kellett.
Párbajoztak a levelekkel,
s a test angyala is beintett.
Onnan való e kávéskészlet,
Csikágó nem maradhatott el.

Jöttek-mentek a levelek.
Kilencszázhétben, Fiuméban,
találkoztak a jegyesek,
egy kikötői mulatóban.
Gizella dalos kedve lobban.
Sorra jönnek a gyerekek

Házat vettek, nem földet.
„Gyermek az nincsen, csak leányka…”
sírt-lobogott a szeretet.
Nagyapám gépész lett a gyárban.
Totyogott három szösz leányka.
Felejtették a földeket.

És aztán jött a háború.
Kutya Szerbia meg nem állott.
Derűre eljött a ború.
Megváltoztak eszmék, határok.
Négy esztendeig harcban állott,
kivérezett a háború.

Doberdóból is visszatért,
hogy megálmodja apámat.
Ölt, éhezett, ölelt, remélt.
Hogy én szidhassam a világot,
túlélt Don-kanyart, Szibériákat,
apám is mindig visszatért.

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Vári Attila (1946-2024): Eszterlánc

 
Kislányomnak

Volt egyszer egy kicsi lány,
tavasz jöttén eszterlánc
csüngött a nyakában.

Rákiált a pitypang mama:
„Mért gyötri a fiaimat,
eszterláncos némber!?”

Nézi ám a kicsi lány,
ki kiáltott ekkorán,
s ilyen sárga évvel.

Látott kosbort, gólyahírt,
vadkaprot és törpenyírt,
ibolyát és hóvirágot,

aranyesőt mely világolt,
de nem látta, aki szólt,
mert a rét nagy sárga folt:

csupa rézpénzfénnyel
perelt vele, mint az ég
perel kobaltkékkel.

Eldobta az eszterláncot,
azóta nem tép virágot,
értve tudja, hogy mi élő:

hervadozva érzőn fájó –
ezért épp csak megszagolja,
(illatát megillatolja)

borókának, páránynak,
nem is érzi hátránynak,
hogy magas a napraforgó,

a dália égben bordó,
s hogy az akác fürtje fönn
illatáról maga dönt.

Nézi, nézi a kislány,
hogy a méhek mint donognak,
nem is vélik tán dolognak,

hogy gyűjtenek és poroznak.
Vérehulló fecskefű,
szarvaskerep, lepketű,

hársvirág és nyári perje,
színeikkel feleselnek:
fűnek-fának, fénynek-árnynak,

pillangóktól zengő tájnak…
Zamatot gyűjt: gyömbér, sáfrány,
tobozokon fenyőkátrány,

s milyen szenvedéllyel
éli csöppnyi életét,
az is ami nyílik éjjel,
az is mi zár napmentével.

Nézi a kislány,
s nem tép virágot.
Virágnak véli
az egész világot.

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Gittai István (1946-2020): A kérdés bonyolítása

Vajon, ha élne apám,
és buszsofőr lenne
eme városban,
ahol élek,
s ha meglátna mondjuk
az utcán valahol,
vajon
megállna-e,
kiszállna-e értem,
mit se törődve
a mögötte pillanatok alatt
szerelvénnyé gyülemlő,
hosszú kocsisorral,
meg a türelmetlenkedő
ezer dudaszóval,
a rázúduló szitoközönnel;
szóval: megállna-e,
kiszállna-e értem,
hogy kezet rázzon,
hogy keblére öleljen,
s hogy hogylétemet tudakolja?

Számomra nem is kétséges,
hogy hajszálra így cselekedne.

Lányommal, fiammal amúgy
virtuálisan, zsebtelefonnal
ápoljuk, kenegetjük
mindennapi kapcsolatunkat.
Hébe-hóba persze
valóságosan is
össze-összejövünk.

Ellenben azt még
végiggondolni se könnyű,
hogy mit és hogyan is tennék,
ha történetesen
én ülnék a volánnál?
Egy lámpás köszönésre,
egy mosolyos integetésre,
egy lassításra azért futná.
Részemről ennyi
személyes lazaság
mindenképp beleférne
a menetrendi időbe.

És ha teszem azt
a fiam kezében
lenne a kormány,
vajon ő miként
vágná ki magát
e futurista
bonyodalomból?

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Ferenczes István (1945-): Mikor a kedves beteg lett

 
mikor a kedves az utolsó
magyar nyelv órát tartotta
mint éjjeli lepkék ütődtek falnak
kiröppentek az osztályból az igék
melléknevek fokozódtak le a sárga földig
mag.nhangzók nélkül maradtak a j.lz.k áll.tm.nyok
tulajdon főnevek indultak el
leszegényedetten a külvárosok
sikátorai felé
kisiklott Orient-expressként
bővített mondatok égtek a fekete táblán
szanálásra ítélt házak lettek a Petőfi-versek
a számnevek leszázalékoltan akárcsak a kedves
téli kabátban dideregtek
mert közeledett ideje a kicsengetésnek
lófarkas kislánykák csikófrizurás fiúk
rohantak a katedrához
krizantén és szegfű csokrok
borították a barna asztalt
a VI. osztályos olvasókönyv fölött a virágok
mintha behantolt síron már hervadoztak
ugye hogy meg fog gyógyulni a tanárnő
ugye hogy mindez csupán ideiglenes
kérdezték kipirult szomorú arccal
s aztán ragyogó kéklő szemekkel bevallották
hogy ők mindannyian magyar nyelvtanárok akarnak lenni
mert olyan szép volt ezen az utolsó
magyar nyelvórán a tanárnő

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Ferenczes István (1945-): Kőből feljövő

 
Fáj  már a két szemem
meg nem írott versem
egyre fogy az ének
skálázik a végnek
s akárcsak az ősznek
köszön gyöngynek ősnek
Kőműves volt apám
csíki Pálfalvában
épített templomot
Istennek tornyozott
faluházat scholát
országvesztés szobrát
emelte az égig
doberdói vérig
Örökétig másnak
sohasem magának
teremtek oszlopok
romokból otthonok
Somlyón Kós Károlyért
nagy Szervatiusért
faragta a követ
vert keresztbe szöget
festő Nagy Imrének
műterméért égett
s ama meggyilkoltért
arcába hűlt a vér
mintha lenne vádlott
száz holló tollászott
a Hargita fölött
hulltak örök ködök
bazaltot hasított
márványt és gránitot
békasót pattintott
versre így tanított
mint a faragott kő
s benne örök idő
olyan legyen a szó
szívmélyről dobbanó
kövekből feljövő
vasfüggönyt áttörő
akár a házalap
mely Föld szívet harap
akkor fönt a tető
virágból köthető
Segédje csak nyáron
voltam a napszámos
mindig csak a földön
hordtam maltert ködöt
Vörösmartyt Toldit
Petőfit szólított
magába pusztított
himnuszt és szózatot
Szeme mésztől égett
tenyere mint kéreg
a világtól mégis
nézőn nézve félt is
Mint az oldott kéve…
sóhajtott a szélbe
ha hulltak a falak
botor kezem alatt
Nem támadt, nem bántott
némaságba szállott
ha bánat ha átok
a székelyre szállott
mert fönt a gólya szállt
és apám várva várt
hazátlanul danált
nem hitt el két hazát
Sírja mellett állok
nem hullnak villámok
Mintha kőből jönne
veszik sárba-földbe –
Versem akár a por
a koporsóra szórt

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Ferenczes István (1945-): Lamento

 
az utolsó három lélegzet
az utolsó fél

haldokló hattyú volt

s lelke elriant

kriptám lett rám hűlt szeme –

nem kéri többé:
vigyázzál magadra
egyetlen jó fiam…

mint néger a havazásban
eltékozoltan
idegenül állok
hazátlan udvarán –

egy hóhér álma hull reám

soha senkinek
nem mondhatom immár:
édes…

édesanyám

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Fábián Imre (1945-2005): Az oltalmazott

 
Angyalka-csupasz testemen vizes lepedő,
lettem eleven fohász, megejtő dadogás,
anyuka ködben lebegett felettem,
kiskanállal kezében cseppenként itatott,
más minden körülöttem elmerült.
Kétnapi űrséta után megfáradtan
zuhant vissza helyére fehér ágyam.
- Enni kell, falatnyi, enni muszáj –
s éreztem, most kívánhatok bármit.
Cserepes szám alig nyílott meg:
- Olyat, olyat… - rebegtem,
amit nálunk csak beteg kérhetett.
Anyuka már boldogan repdesett konyha,
s az ágyam között: - Előbb ebből eszel,
puha pirítós, édes  hársfa tea…
Jótündérünk, öreg Zsorda néni
hajnalban verte az ablakot:
- Ilonka, Fábiánné, vegye már be,
potykaszép galamb, vegye már be,
potykaszép galamb, kiesett a fészekből.
Na, vegye, vegye, ne hálálkodjon!
Délben – mint trónszéken – feltámasztva
párnák közt ültem előttem patyolat kendő,
tányéromban galambból főzött becsinált leves,
s benne a melle. Az egész mellehús!
Istenem gyermekként még hányszor vágytam,
lehessek ismét igazán beteg.

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Kenéz Ferenc (1944-) : Kedvcsináló az öregedéshez

 
Nem lenne kedved,
kérdem kedvesen,
visszaforgatni az időt,
én kedvese,

eljátszadoznánk a
pörgő-forgó kerekekkel,
pormacskákkal,
egerekkel,

nem törődnénk a
bankkártyával,
nyugdíjalappal,
gyerekekkel,

visszaforgatnánk az időt
egészen az elejére:
amikor semmi nem
választható, csak élhető
a szabadság igézetében.

Nem lenne kedved,
kérdem kedvesen,
visszaforgatni az időt,
kedvesem,

két csikó lennénk
egy messzi-messzi réten,

te hófehér, én
fekete ében.

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Kenéz Ferenc (1944-) : Holddal a fejem alatt

 
A feleségem bemenekült
a szobámba. A szívem, a szívem! –
kiáltott elfehéredve.
Vegyél mély lélegzetet! – mondtam.
Igyál egy korty pálinkát!
Nem értesz semmit!
Ne a levegőddel, ne a pálinkáddal traktálj!
Hát nem érted?
Azt szeretném, hogy a vers,
a te versed, a te értem írott versed,
az mentsem meg engem,
te boldogtalan, szegény
szerencsétlen író, aki vagy,
holddal a fejed alatt,
szegényem.

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Kenéz Ferenc (1944-) : Emlékmű

 
Egymás mellett szótlan estéken
az ismerősök utcáin barangolva
legalább egy éjszakára befogadó
szálláshely után csatangolva

egymás mellett a szótlan estéken
a kivilágított főtér fényözönében

s vakok villanyfényes körhintáján
körbe-körbe

elnehezedett nagy hasadat
követelőzőn és védekezéssel
odatartva a fényözönbe.

Aztán megint

az ismerősök utcáin barangolva
egymás mellett a szótlan estéken
estéről estére egyre lassabban
s egyre szótlanabbul

egyetlen éjszakára befogadó
szálláshely után csatangolva

héthónapos kis magzatunkkal
egyre szűkülő körben

egyre lassabban bandukolva
végül már alig mozogva

s aztán egészen közönséges módon
két árva fogkefénkre támaszkodva
tehetetlenül szoborrá merevedve

elnehezedett nagy hasadat
odatartva
Délkelet-Európa fényözönébe

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Bordy Margit (1944-): Megfestetlen képeim

Óriás udvar, ház, kert.
Gyermekkor szaladja körbe.
Babák szenderülnek
bölcső ring
kerek holdas éjben.

Apám verset mormol
gyalut forgat a kezében,
hull a fényes forgács
sárga padlókeretbe.
Köd, kék fény takarja
pórusait a földnek.
-    -    -    -    -
Falovacska hintázik a szélben.
-    -    -    -    -
Zöld egekből tragédiák
vonulnak a hegygerincen.
Fekete pontok, vonalak,
emberre, lóra tekerednek.
Ezüstös fák között
Angyal énekel,
hűsítő könnye hull
a harcmezőre.
-    -    -    -    -
Néma madarak a halottak fölött
ezerkilencszáznegyvennégyben.
-    -    -    -    -
Imbolygó anya, gyermekkel ölében
árva mátka néz kiszáradt szemmel a levélre,
lovak patája vörös avart tapos a földbe.
Legenda száll a mélybe,
benne Királyfi vágtat, s kardjáról
átfénylik a csillag a jövőbe.
És nem hull képé az idő emésztőjébe.
-    -    -    -    -    
Faragott kerítés porlik el,
elfeledett ösvényről
felröppen a lepel.
Messzi csillag magánya
világít.
-    -    -    -    -
A metamorfózis varázsa
hosszú, színes árnyékban
a parttalan égen.

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Csiki László (1944-2008): Kit így szeretnek…

 
Kit így szeretnek, annak nem szabad
rossz bőrbe búni, sem bánatokba –
az egyenes legyen s mintha csak
táncolva szememből kiforogna.

Nem lophat ki apránként a létből
a semmibe is elcsorgó tejed,
öröm, mit máshol kell betöltened
sem testedből szakított gyermekek.

Mit szeretek itt, ha te is elfogysz,
akár a málnacukor a számban?
Elszerettem a tested tetőled,
hogy így lebegsz most, lélekre váltan?

Másnak nem jutott már énmiattam
belőled: hát nekem hagyd meg magad –
Rossz bőrbe búni – már én is rossz vagyok -,
kit így szeretnek, annak nem szabad.

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Csiki László (1944-2008): Tanító gyermekek

 
Unokám óvodájának ajánlom

Mintha más világból jönnének át hozzánk,
hódítók, tanítók, hírnökök,
egy másik élet ígéretét hoznák,
mely tiszta, igaz és talán örök,
mintha mindenre lenne más szavuk,
tudnák egy másik rend szabályát,
tudnák, honnan és merre tart az út,
és a végét a kezdetében látnák:
övék minden emlék az őssejtig vissza,
háborúnak, szerelmünk ott a génjeikben,
s a legmélyebb sötétben ott a tiszta,
a csirányi, hatalmas, a bennvaló Isten.
De esendők köztünk ők, a gyermekek,
elbotolnak a földön járva kint,
éjjel a szívük rémülten remeg,
sebet ejtenek rajtuk tárgyaink,
más nyelvet kell tanulniuk itt,
a mi életünket, levegőnket szokták,
alig találnak el bár az anyjukig,
belátatlan számukra az ország:
mint tükörben, a sok-sok idegen
egyforma mind és furán fintorog,
nem szívből kacag, hanem csak szívesen,
és uralja ezt a teljes birtokot.
Szoktasd hát a csinált új világba
a mindentudó jövevényeket,
tanítsd: az életnek az életük az ára,
teljességgel övék csakis így lehet,
s bár a mindenség maga mindenik,
itt részeként leli meg helyét,
a többiekkel együtt sorsa kitelik,
és önmagának senki nem elég –
tanítsd, hogy játszva értsen magyarul,
az emberi szót értse mindenek felett,
boldog lesz, aki örömet tanul,
tanítsd meg, hogy mi a szeretet.

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Király László (1943-): Érzelmes utazás XV.

 
(a család)

a papa föst
a mama föst
a fiú föst
a kislány föst
micsoda festékbűz
micsoda őrült társaság
csak én nem festek
nem vagyok bolond
engem festenek

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Király László (1943-): A kör

Körülüljük az asztalt
bár időnként azt álmodom
az asztal nincs sehol

De a ház még nem úszott el
világ s idők szennyes vizein
Bútoraim beszélgetnek rólam
Cseresznyefáim meleg lelke szól

Nem hagytam el semmit
s még mindig derűsre fordul a nap
ha meglátlak jönni az utcakanyarban

Ez a mi áttetsző öröklétünk
Gólyáink nem hagyták el a csűrtetőt
Évente búcsúznak fejedelmi tánccal
tisztelettel – a visszatérésig

Körülüljük ezt a világot
Csemetét ültetünk estefelé
Innen indultam ide térek
Ez a kör a hibátlanság vágya

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Király László (1943-): Családi album

 
Édesem, alanyi
poéta koromban,
mikor néhány asszonyból
már kiszerette,
s puszta voltam,
mint besenyő vidék,
és nem bántott
a csak veled, a ketten…

Égő, puszta
besenyő vidék,
de égbe szálló
ménesekkel cifrázva:
táncoltak a láthatáron
hollófeketék,
pergőfű szikrázó
záporába…

Lázasan utaztam
egy ország felé,
mely magát kelletőn
anyámnak nevezte,
de lakhatatlan volt nekem,
mint a te szerelmed
láthatatlan béklyót
szőtt a testre.

S én: félnótás ódivatú fenyő.

Vigyázzba állok
még a himnuszoknál,
mozdulatlan, világtalan,
süket:
ne lássam őket
szent hangok előtt
tapogatni üres
mellényzsebüket.

Erdőben utazom,
édesem, azóta,
anyám fényben él,
magasban, mélyben.
Fordul el – csak az Ő
igazát fogadom.
Meggyújthat, kiolthat.
Szándékát nem kétlem.

Sejdítem: mindenki
mindenki vezére.
Bárgyúnak vélem
gyakorta magamat.
„Ó, köntösöd éke
az én szemem fénye…”
Búvok – kit régmúlt
szerelmek bántanak.

Elfordítom arcom,
bakancsos angyal,
dicstelenségre
bicegve verselő.
Halálig fújhatod
isten trombitáját.
Tramtata-tramtata…
Halj meg! Vagy lépj elő!

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Király László (1943-): Apám kinéz a képből

 
Apám kinéz a képből. Minden képből
kinéznek az apák.
Rohangálnak fasza aknamezőkön.
Nem is sejtik, lesznek-e kölykeik.
Azt mondják, légy franciatanár Passauban.
De hát nem lehetsz.

Képzeljétek: hazavártam az apám
másfél évesen.
Aztán mind megjöttek,
szerelemmel – és ezzel-azzal.
Idegen nyelveket tudtak, mint a vadállatok.
Aztán megtanultam, hogy semmi sem idegen az.
Nehéz apának lenni, mikor
apád folyton kinéz a képből.

De hát mit tegyünk? Kik vagyunk?
Tényleg vadállatok:

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Szőcs Kálmán (1942-1973): Ava Maria

 
Kezedet sebesre mosod ruhámmal,
Előttem ébredsz, tejet melegítsz,
És egyáltalán velem foglalkozol egész nap,
Ha másként nem, hát gondolatban újraéled
Az egyetlen jót, mit tettem érted.

Kislányos tested hajlik utánam,
Simul, sóhajt, tapadni sose mer,
Az ölelésben megfeszül remegve,
S úgy magasztosul, hogy nem is tudja, mért lehet
Hús és vér a szerelmes szeretet.

Elnézem, hogy néznek rád a férfiak,
S ilyenkor tudnék imádkozni hozzád.
Maradj nekem, ha nem is tartalak,
Ne hidd dühöm, de féltésem se hidd el,
Nincs mit tennem ennyi tiszta kinccsel.

Azt hitted, hogy boldoggá kell tenned engem,
Ó, Mária, ó, Mária!
Sosem bocsátom meg, hogy ily nagyon szeretsz
S lelked ellen való bűneim s e földi átkot
Te lehunyt szemekkel nékem sírva megbocsátod.

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár