Hirtelen lett sötét. A vendégek elmentek. A szobában
Megült a füst. A nyitott ablakhoz álltam.
Még hallottam barátaim hangját az ablak alatt.
A város felé mentek. Hallgattak a madarak.
Egészen nyár volt már. Meleg lombok lógtak az ablakom felett.
Mint egy görcs, int egy ütés, ami testi szenzáció, úgy esett
Reám ez a hirtelen fájdalom. A sziv nem tud igy fájni. A gyomor,
A máj, az epe ezt nem tudják. Állati volt és oly komor
Vigasztalan fájdalom volt ez! Rángott, csavart. Csak az értelem
Tud fájni igy, ha emlékeit nem birja már. Végtelen,
Elbirhatatlan fájás. Nyögtem, azt hiszem. A szivem fogtam.
Fejem az ablaknak esett. Igy álltam s nyögtem és jajongtam.
(Senki sem hallotta. Igy hal meg az ember.) Egy perccel, mielőtt
Sötét lesz, láthat igy az elmerülő. Csak a semmi előtt
hajbókol igy az ember. Mindjárt vége. Sejtésnél kevesebb.
Egy emlék visszfénye csak ez, a világ emléke, hogy keveset
Zsaroltál onnan, ó de keveset! Minden kevés! Most késő. Már merül
E sürü és langyos sötétben minden. Elmaradtál. És végtelenül
Történik minden nélküled tovább. Minden! S enned nem marad
Több vissza e világból, mint e fájás. Ez a szédülés. Kacat,
Emlék. Mindjárt sötét lesz. Egy lélek se rebben, -
S ez a föld neked már csak annyi lesz,
Mint nyilallás egy fájó s rossz idegben.
Forrás: A TOLL 1. évf. 6. sz. Bp., 1929. máj. 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése