Kemény Jánosnak
Patak mentén hágott az út
bükkök között fenyők közé,
kéklett az áfonya,
piroslott az eper
és sötét lomb alatt
aranysátor csillant,
hol páfrányok közt
a sugár lehever.
Széltépte, fenyves hegygerincen
néma processzióval ment tovább
és vörös kámzsájú száraz ágak közt
hipnotikusan sápadt szemünkbe
halottfehér arcú holdvilág.
Szédítő mélységnél véget ért az út.
Úgy zuhant le, mint kút fala.
Párkányra kúsztunk
és halványkék köd alól
felragyogott reánk rengeteg erdők
sötétzölden ringó alpesi tava.
Selyemégen, mint ezüsttollú hattyúk,
úsztak napsütötte fellegek
és a szakadék örvénylő mélysége
lelkünket hívogatva döbbentette meg.
Látatlanul mögöttünk állt
lebocsátott szárnyú Lucifer
és szíveinkben egyszerre éreztük
a leheletkönnyű kéjt a halál édes és sötét terhivel.
Forrás: Papp Kincses Emese: 101 vers a Székelyföldről. Kriterion Könyvkiadó 2006. Kolozsvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése