Várady Antal (1854-1923): Leánykámnak

 
Ha nem szerettél, a míg éltem,
Szeretni fogsz, ha meghalok,
Ha szerelmemmel, dalaimmal
Az örök éjben hamvadok.

Mert szerelmemet, dalaimat
Magammal sírba elviszem,
Hogy vélök örök álmaimba
Arczod szőjem bé szeliden.

Te rólad álmodom a földben,
A mely sötét karjába fog,
S neved mondom ki legelőbb is,
Ha siromból föltámadok.

Mert szép neved szelid varázsa
Majd elhitetheti velem,
Hogy a szép menyországba léptem,
Hol örök a dal, s szerelem.

De addig is halk, néma éjjel
Halványan ha fölébredek,
Ellátogatni hozzád szállok
S nézem szendergő képedet.

S beszövöm édes álmaidba
Szerelmemet, dalaimat,
… S így rólam álmodik szép lelked
Mit ott leszek… míg megvirad.

De hajh rövid lesz boldogságom;
A pirkadó uj hajnalon
Bús szemfedőmmel vissza kell a
Hideg, mély éjbe szállanom.

De enyhitő vigasztalásul
Siromba azzal szállhatok,
Hogy drága lelked egy kis órán
Holt szerelemről álmodott!

S ha nem szerettél, a míg éltem,
Szeretni fogsz, ha meghalok,
Ha szerelmemmel, dalaimmal
Az örök éjben hamvadok!

Forrás: Családi kör  XVIII.évf. 14. sz. Buda-Pest. 1877.