Ábrányi Emil (1850-1920): Stanzák L…..hez (Pádua, 1873)

 
Sejthettem-e én, hogy a láng oda lesz majd,
Mely mennyei tűzként lelkünkbe hatott…
Sejthettem-e én, hogy a  vágy  nem örök, nem!
Mely szent hatalommal egymásnak adott?!
Sejthettem-e én, hogy ah! Eljön az óra,
Hol puszta kebellel már  nem szeretünk?!
Hol zárva marad közönyös, hideg ajkunk,
S bár látjuk a multat, - mindig feledünk?!

Elszállt a varázs… tovatünt rövid alma!
Nem tép a  kivánt bú… fonnyadt a gyönyör!
Nézzük mereven… a napok hogy osonnak,
S egy visszasohajtott emlék se’ gyötör…!
Én járom a földet okos nyugalommal,
Téged, szerelem közt, más karja ölel…
S nem bánt a tudat, hogy ez így van, ez igy lesz!
Elsirt panaszinkból egy hang se’ felel!

Mint gyönge virág, ha lehullt haloványan,
Nincs oly csoda-harmat, melytől kivirul…
Ah! vissza ne várd, ha letörlöd a himport,
Könnyelmü szeszéllyel, átkos botorul…
Elsorvad a sziv, ha  megölte  szerelmét,
S gyötrő gyönyöréül egy kint se’ hagyott…
Szép fűszere lassan eloszlik, elillan, -
Él… él… de nem érez… ver, ver… de fagyott!…

Forrás: Családi kör  XVIII.évf. 15. sz. Buda-Pest. 1877.