Sík Sándor (1889-1963): Megöltek egy fenyőt

 
Megöltek egy fenyőt karcsú derekáért,
Olajos héjáért, lombos sudaráért.

Bárddal megfaragták csorgó anyatestét,
Halálos abronccsal derékon övezték.

Így lassan elálljon kerengélő vére,
Lassan hamuhodjon szép húsa fehére,

Háncs legyen bőréből, ágaiból rőzse,
Derekából deszka, mához esztendőre.

Mindenkihez jó volt, senkinek sem ártott:
Érett a halálra, jöhetnek a bárdok.

Ki ezt tette rajta, tulajdon gazdája.
Isten, ember előtt jussa volt hozzája.

Megvolt rá a jussa, oka is, bőséges,
Amért nem lehetett hozzá emberséges.

Nehéz itt az élet, kérges szív és tenyér,
Kell a nap a fűnek, családnak a kenyér.

Rendben van itt minden, panaszszó ne essék,
Csak az én torkomban szúr a keserűség.

Nézem, ahogy hajlong a szélben a nagy fa,
Nézem, ahogy gyűlik a csepegő gyanta.

szívem csupaszán is csorog a részvétel.
Siratom a szép fát, siratom a székelyt.

Eltömi a sírás dalnak eredt számat,
Mondanám is, nem is, együgyű imámat.

Uram, aki látod ezt a sok esendőt:
Pityókát, puliszkát juttass elegendőt,

Szalonnát is, húst is a székely családnak,
És hosszú életet a jó fenyőfáknak.

Forrás: Papp Kincses Emese: 101 vers a Székelyföldről. Kriterion Könyvkiadó 2006. Kolozsvár