Pásztor Árpád (1877-1940): Menekülés

Futott a villamos… A perronon álltam
A sarokban az üvegfalnak dőlve
Egyedül,
Mikor felszállt egy ember!
Jaj!... Egy ember…
Mi mindent jelent ez a szó!
Rongyokba burkolt városbujdosó,
Élet csapása,
Isten torz mása,
Egy ember!... Egy ember!
Télikabátján
(Kitől kaphatta ezt a rongyot?)
Lyukakat vágott az évek rozsdás kése,
Bélése
Kifordult színére
S két gombja egy rongyhálót fogott csak össze,
Vastag, szürke, kötött ing mögötte,
Alatta a ráncos nyak, szőrrel teli mell,
S ujjából két duzzadt, fagyott kéz
Lógott ki durván, kéken, meztelenül,
És görcsösen fogta a nyomort,
Hogy ne eressze el soha!
És nadrágja? Cipője?
Ki csavargó hagyhatta rá?
S feje? A szőkeszakállas, borotválatlan,
Üldözött, éhes fej!...
S szeme?
Meghúzódva állott szemben velem,
És rám nézett… engem nézett
Némán, végtelen vádlón, szomorún.
Ruhámat nézte, telt arcomat,
Keztyűs kezemet,
Egész cipőmet,
Azt, hogy nekem van… neki nincs!
Nekem van otthonom, van gyermekem.
Neki nincs… nincs! Szeméből látszott!
Én tudom, ma hol ebédelek,
Ő megáll a hentes-kirakat előtt,
Nekem megvetik este az ágyamat,
Nekem Európa minden tájáról
Zenél a rádió,
Ő sötét sikátorok lebújaiban ül
S muzsikája a szél.
Egy szót se szólt… Csak nézett,
Így nézni embert még sohase láttam.
Mindenki nyomora, insége, fájdalma
Sűrűsödött össze e szemben.
És én úgy szégyeltem,
Szégyeltem magam.
Nem magam miatt, de az élet,
De Isten, de mindenki miatt!
Ordítani, kiáltani akartam…
Elég! Elég a nyomorból,
Az inségből!
Ne nézz így rám, te ember,
Te szem, világnak bánata.
Ne nézz így rám… Ne nézz!
Nem írom, nem állom tovább!
S mint megvert kutya,
Mikor a megállóhoz értem,
Leszálltam, leléptem,
És hagytam elcsengetni
Az élet szégyenét.

Forrás: A TOLL 1. évf. 8. sz. Bp., 1929. jún. 9.