Vári Attila (1946-2024): Eszterlánc

 
Kislányomnak

Volt egyszer egy kicsi lány,
tavasz jöttén eszterlánc
csüngött a nyakában.

Rákiált a pitypang mama:
„Mért gyötri a fiaimat,
eszterláncos némber!?”

Nézi ám a kicsi lány,
ki kiáltott ekkorán,
s ilyen sárga évvel.

Látott kosbort, gólyahírt,
vadkaprot és törpenyírt,
ibolyát és hóvirágot,

aranyesőt mely világolt,
de nem látta, aki szólt,
mert a rét nagy sárga folt:

csupa rézpénzfénnyel
perelt vele, mint az ég
perel kobaltkékkel.

Eldobta az eszterláncot,
azóta nem tép virágot,
értve tudja, hogy mi élő:

hervadozva érzőn fájó –
ezért épp csak megszagolja,
(illatát megillatolja)

borókának, páránynak,
nem is érzi hátránynak,
hogy magas a napraforgó,

a dália égben bordó,
s hogy az akác fürtje fönn
illatáról maga dönt.

Nézi, nézi a kislány,
hogy a méhek mint donognak,
nem is vélik tán dolognak,

hogy gyűjtenek és poroznak.
Vérehulló fecskefű,
szarvaskerep, lepketű,

hársvirág és nyári perje,
színeikkel feleselnek:
fűnek-fának, fénynek-árnynak,

pillangóktól zengő tájnak…
Zamatot gyűjt: gyömbér, sáfrány,
tobozokon fenyőkátrány,

s milyen szenvedéllyel
éli csöppnyi életét,
az is ami nyílik éjjel,
az is mi zár napmentével.

Nézi a kislány,
s nem tép virágot.
Virágnak véli
az egész világot.

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár