Gulyás Pál: A művész tervei

Homály volt, mert az ég szinét

eltakarták a lombok.

Csak néha láttam fent a kék

hullámú égkorongot.

Mentem a fák alatt s a fák

szeme szívembe látott:

úgy néztek rám, mint ősapák,

jószínű óriások.

S ebben a templomi setét

csöndben, amelyet éj fed,

itt és ott sárga lámpaként

nagy sárga lombok égtek.

A lég hideg volt és a föld

alattuk kékbe játszott…

S lelkem egy mély sóhajba tört:

„Mit akarnak e lángok?”

Mentem az úton csüggeteg,

járván e néma estet,

s szemeim a holt levelek

formáin révedeztek.

Olyan művészi volt a rajz,

mint ércbe vésett álom,

s a szél ezer rajzot kavart

keresztül a határon.

Itt és ott sárga lámpaként

nagy sárga lombok égtek,

temetői lámpájaként

a porladó művésznek,

akit egy gondolat a mély

homok csöndjébe vitt,

s a szél táncolva szórja szét

itthagyott terveit.

Forrás: Napkelet 6. évf. 5. sz. (1928. március 1.)

Erdélyi József: Őszi reggel

Őszi reggel a fű deres;

a legelő jaj de üres! –

Csak a hideg szél fut rajta,

ördögszekér romját hajtva;

mint egy bölcsőt, melyben írmag,

árva ördögfiúk sírnak:

kisfiai a Sátánnak,

lányai a Boszorkánynak;

ki amott, a kökényesben,

fuldoklik az avarfüstben;

míg a Sátán, megszorultan,

odalenn a csordakútban,

a zavaros vizet issza

és a vedret várja vissza, -

várja-lesi, szegény ördög,

Szent Mihály ellen Szent Györgyöt…

Forrás: Napkelet 6. évf. 1. sz. (1928. január 1.)

Czóbel Minka: Vizió

Egy kósza asszony jő, - szórja a sorsot.

- Emberi sors – halál és szerelem –

Tán világtalan is?

Bizonytalanul

Imbolyogva jő, ép szembe velem.

Elémbe, rég elszórta a szerelmet,

Nála számomra már csak a halál,

Ő nem is bánja, kire, mire szórja?

Biztos, hogy mindenkire rátalál.

Egész közel van – de hisz csak egy árnyék –

- Zuzmarás földön sötétlő alak - - -

Nem létezett talán? vagy szertefoszlott?

Vagy nesz nélkül mellettem elhaladt?

Forrás: Napkelet 6. évf. 1. sz. (1928. január 1.)

Fülöp Károly: Balassi

Golyó találta kinn a vár alatt

s forró szíve lassan bénulni kezdett…

Ágya körül nem álltak sorfalat,

csak két barátot látott s egy keresztet.

S a vére míg csöppenként elfogyott,

tünő tudatán átfutott az élet:

bujdosás, gond, bánat, száz befagyott

remény és hány nem teljesült ígéret!...

Bécs, Lengyelhon még egy mosolyt kicsalt,

majd régi zsoltárt kezdett súgni ajka;

kábult fülébe zeneszó rivallt;

csaták, utánuk csók és tele kanna…

És úgy érezte utolsót sóhajtva,

hogy tört szemét lassan lefogja Anna.

(Szeghalom)

Forrás: Napkelet 6. évf. 1. sz. (1928. január 1.)