Reményik Sándor édesanyjával
1. MIKOR SÍRT
Sírt keservesen, tehetetlenül,
Ideg-tépőn és szívet-szaggatón.
Szülő-szív nem volt a szívem helyén,
Karomra nem vehettem ringatón.
Nem segíthettem rajta semmikép.
Csak néztem riadt, bús poéta-szemmel,
Nagy szánalommal és nagy félelemmel
A gyermeket, a mások gyermekét.
A sírásában infernó jajongott,
Azt hittem, összecsap a föld s az ég.
Kis ajka ahogy görbült lefele,
A végtelenbe kérdőjelet írt,
Azt kérdezte, hogy mért jött ő ide.
Csöpp száján, e parányi résen át
Kitörni s égig nyujtózkodni láttam
A nagy démont: a Diszharmóniát.
Az ősök sorát láttam szertefolyni,
És kis testében újratömörülve
A nyomorúság kardalát dalolni.
A szülők találgatták. mi leli.
Én tudtam, látón s tehetetlenül
Tudtam: egy fáj:
az élet fáj neki.
Szegény kis szíve új kis dobverő,
Mellyel a sors a vak marsot veri.
Hová, hová, minek, minek?
A végzet dobját minek veritek?
Szegény kis dobverők, szegény szívek…
Elkábultam, - nem tudtam, hol vagyok,
S az Isten velem van, vagy ellenem, -
Hálát adtam, hogy nincsen gyermekem.
2. MIKOR MOSOLYGOTT
Most átfutott az
arcán egy sugár.
Egy tűnő, hányó,
bujdosó sugár,
Mely annyi
sírás-zivatar között
A homlokunkra mégis
visszajár.
Látom üstökös-útja
fordulóit:
Mikor anyjára
csillan: „Ismerem!”
Mikor mint
fényszökőkút, vagy rakéta
Lobban fel az első
játékszeren.
Mikor mélázva,
csendes ragyogással
Nyomon kíséri az
első mesét.
Mikor először
simogatja meg
Egy kisleány
rokon-tekintetét.
Látom az első
saját-gondolatnál
S az első büszke
férfi-tett után
E visszatérő
üstökös-mosolyt
Derengeni éjbehulló
homlokán.
De mindhiába anyaöl
és játék,
Tündérmese,
gondolat, szeretet
Az űrben járó
üstökös-mosoly
Görbéjét kiszámítni
nem lehet.
Soká elmarad, ha
tetszik neki,
S ha tetszik,
gyakrabban is megjelen,
S útja szeszélyes
tűz-kanyarodóit
Igazán csak Te
tudod, Istenem.
Azt is tudod, hogy
nyomorult vagyok,
Mosolyod rajtam
ritkán ragyogott,
Értem kivételt
kedved nem tehet.
Nem rövidítheted
meg a telet,
Nem hosszabbíthatod meg a nyarat.
És mégis kérlek, engedd visszatérni
Gyakran e gyermekhez a sugarat.
3. MIKOR ALUDT
Jöttünk, mentünk, beszéltünk hangosan,
Gyors lámpafény gyúlt, hirtelen sötét lett,
Az ajtó nyílt, az ajtó becsukódott,
Feldübörgött a nagyváros zaja:
Ő csak aludt.
Az álma mélyebb volt a tengereknél,
S a csúcsok csendjénél fenségesebb.
Hol járt, ki mondja meg?
Micsoda álompartokon barangolt?
Talán otthon, az igazi hazában.
Aludt, mint gyökerében a virág,
Aludt, mint a rügyben a rengeteg,
Aludt, mint a vetés a hó alatt.
Éreztem, ez az Isten békessége,
Mely minden értelemnél magasabb.
Forrás: Napkelet 6. évf. 5. sz. (1928. március 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése