Pap volt. Tiszteletesnek titulálja,
S vigyázza lépteit az ápoló.
Az arca: végzetbarázdálta föld,
A szeme: két nagy hullámtalan tó.
Köd úszkál rajtuk s borong tétován,
Mint hajnalban a tengerszemeken, -
Hervadt, igétlen, öntudatlan ajka
Csak egy szót morzsol folyton: Istenem.
„Istenem, Istenem, Istenem..”
Ötvenszer egyvégtiben: Istenem, -
Hogy a hallgatót hideg futja át,
Figyelve e szivetlen, szárnytalan,
S dadogva mégis dübörgő imát.
E lélek infernókat járhatott be,
A csendes téboly árnyai alá:
Az Isten még oda is vele jött.
„Istenem, Istenem, Istenem…”
Hogy zakatol a megbomlott malom!
Az Isten neve: óriás malomkő
Benne a világ-zúzó hatalom.
Csak jár, csak jár, őrülten őröli
Hulló hóvá az élet rongyait…
Ó szent és szabadító őrület:
A legnagyobbra mégis megtanít.
Forrás: Napkelet 6. évf. 5. sz. (1928. március 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése