S az Isten úgy akarta, hogy legyen,
legyen valami, ami sohsem változó:
örök jelzőkő az örök Teremtésben,
számlaptalan teremtésmutató –
örök őrtálló, óriás szobor,
roppant árnyékát keresztülfektető az egész világtéren.
A távolba tekintő szemek egybefogták a két messzeséget.
S nem volt többé Kezdet és Vég,
csak örök hullámzó körbenforgatás,
helycsere, formaváltozás.
Mikor a Végtelenség tengerében elmerült kőszobor
talapzatánál:
minduntalan egymásba csapdos
a Mult és Jövő hullámverése.
S örökkévalóság óta állva ott,
sohasem suhant közönyös, barna kőarcára
árnyéka a Multnak.
Mert nem látott soha semmi mást:
csak folyton vajudó Teremtésben kavargó körbenforgást.
S nem emlékezett semmire sem.
- S az Isten az örök alkotás érdekében szükségesnek találta,
hogy a nagy dolgok felett: a Végtelenség közönye lebegjen.
Forrás: Napkelet 6. évf. 5. sz. (1928. március 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése