Masiroznak az emlék-légiók,
porzik utánuk a Mult országútja,
de lassan, lassan, feledést szitálva
leszáll a felleg tünő lábnyomukra…
Masiroznak az emlék-légiók,
masiroznak a titkos végtelenbe,
sirja felé az Idő sok fiának,
hol Perc, Óra, Nap, Év van eltemetve…
Kikönyökölve a Ma ablakába,
nézem, nézem a menet tarka képét,
sok arcot immár alig ismerek,
idegenül csak bámulom a léptét.
Némelyik arc meg rögtön ismerős!
Kacagó szeme, dalos, könnyű kedve,
íme, most ez is, az is itt halad
a tovatűnő emlékregimentbe!
Én is ott vagyok. Kis pufók gyerek,
hátamon táska, örömmel tetézve,
szemem csillogó, tiszta, nagy kerek tó,
az egész világ könnyen beleférne!
Hátrább is jövök… bajszom pederem,
büszkén forgatva ezüstfejű pálcám,
a jövőt kémli merész két szemem,
mit nyújt felém majd nehéz aranytálcán?
És ott vonulok sok-sok más alakba,
én Istenem, még hány lehet ott hátrább?
hány néz ki még a jövő porködéből,
hogy láthassam a mult felé futását?
És mikor állok
magam is közéjük,
legutolsónak mikor
állok sorba?
s vígan megyek-é,
virágos kalappal,
vagy bús-kopottan,
verten vánszorogva?
És lesz-é, lesz-é, ki utánam
nézzen,
a távolba is, könnyes, hű szemekkel,
vagy talán én is örök feledésbe
masirozok majd az emlék-sereggel?...
Forrás: Napkelet 6. évf. 4. sz. (1928. február 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése