Mostanában kinos éjtszakáim vannak.
Diákként ülök a régi iskolában,
Kassa városában.
S úgy dobog a szivem, úgy remeg a lábam.
A régi katedrán új tanárok üonek,
hosszú szamárfüllel, hasított patákkal,
egyre vizsgáztatnak,
soha se engednek a maturán által.
Röntgennel kutatnak szivemben, agyamban,
új mappát rajzolnak, jussokat perelnek.
Vass Miklós tanár úr!
Nem úgy tanultuk a földrajzt, történelmet!
Más hőst, más árulót. Agyagból mintázva,
négy szép folyójával itt van még a térkép,
hegykoszorújával,
úgy, ahogy az Isten kezei kimérték.
De a Térkép négy nagy részre repedezik.
Az egyik darabon, talán Budapesten
ottmaradt a szivem,
s a másik darabon külön él a testem.
Ma veled álmodtam, Vass Miklós tanár úr!
Épen vizsgáztattak, veséztek, kínoztak,
amikor beléptél,
a piros virágot a kezedben hoztad.
(A virágot, amit névnapodra vettünk.
Én voltam a szónok.
Könnyeztünk. Könnyeztél.
Azt mondtad: míg érző,
lelkes ifjúság van, nem lesz baj, nem lesz tél.)
Tudom, hogy halott vagy. Halott a virágod,
mint az ifjú évek, mint a régi tettek.
Fehér reverendád
fénylett míg virágod a Térképre tetted.
Kinyitottad sátras
fekete esernyőd,
úgy bújtunk alája,
kebleden zokogtam,
köröttünk hangosan
új osztály, új tanár röhögött
bomlottam.
Halott, jó tanárom! Mit jelent az álom?
- Amíg mi zokogtunk az esernyő alatt:
forró könnyeinktől feléledt a Virág,
szagos volt s a repedt Térkép összeragadt.
Forrás: Napkelet 6. évf. 4. sz. (1928. február 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése