2018. nov. 21.

Radnóti Miklós: Köszöntsd a napot!



Most már a kezedet csókolom, - így
paraszt bánattal oly szép megállni
a napban, lelkes földeken csörren
ütődő szárba szökkenve a búza!

Nézd! ahol hevertünk eldőlt a szár,
szigorú táblán szerelmi címer, - hogy
bókol a tájék! bókolva előtted
csúszik a porban a messze torony!

Álmos délután jön: csöndben köszöntsd!
csók virágzik ujjaid csúcsán és
tenyeredben megszületik az árnyék!
Te csak köszöntsd! szétnyitott tenyérrel

köszöntsd a napot, mert most még
feléfordúlva állunk és lelkes
földeken, csillanó földeken csörren
ütődő szárba szökkenve a búza!

1929. október 8.

José Luis Cano (1911-1999): Tajték






E vágyó testnek nincs szüksége fényét
átmarni másik rőzse-adta lángba.
Ön-vulkánjából szakad föl a láva,
amelyben forró, kéjes húsa szétég.

Nem szíved biztat, csak e néma szépség;
lángodnak engem el nem ér a szárnya.
Szerelmem sóhaj, s kedves vérem árja
e bőr, amellyel csillag festi képét.

Mit rejt e szépség? Mi is vagy te? Tajték;
vágykeltő hab, a tenger titka nélkül;
szép semmi; ég, mit elhagyott az Isten.

De hadd illesse tested puha pelyhét
e száj – forradj rá egyetlen pecsétül;
e csontváznak már más jutalma nincsen.

Ford.: Timár György

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.

Diego Fernández Collado: Az Ő hangja



Lágy hajába, napsugárba
fonott mályva pántlikája…
Csintalan szél bontogatta
- ám hiába -,
s nárdusoknak mély szagába
burkolta, míg ráncigálta.

Fanyalgott a lélek bennem,
mikor látta;
hanem kibomlott a csöndből
az Ő fájdalmas hiánya,
s üres szívem nem érzett föl
többé már a megdermedt világra.

S megtelt újra,
de csupán az Ő szavára,
melyben kivirult a víz s a
szelek szűz harmóniája,
lét-előtti csöndességek
meg-nem-ébredt, néma álma.

Világ első harmatát
lelkem dalos csalogánya
is megitta;
tiszta könnyem gátszakítva
tört ki, s hullt az Ő hajára.

Gyűrüként hevert a földön
pántlikája, holtraválva.

Ford.: Timár György

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.

Miguel Hernández (1910-1942): Más fény nem kell nekem






Más fény nem kell nekem, csak testem mellett a tested;
tökéletes tündöklet, fényben ringó kerekség,
tisztaság, melynek mélye, mint a folyóvizeknek,
az idővel tárul fel és vérrel ássa medrét.

Mily  tündöklően tartós anyagból vagy teremtve,
te virradati szív, ó, hajnali testiséged!
Nem kell más nappal, csak mit bőrödről lehelek be,
Véred a csodareggel, mely nem ér sose véget.

Nincs más fénye, csak a tested, más nap. Minden homály csak.
Homlokod fénye mellett tudok csak látni mindent.
Minden más fény kisértet, nyomod csak, puszta látszat.
Nem áldoz le szemedben sosem a mély tekintet.

Soha le nem hanyatló fényesség. Tiszta lényeg,
a ragyogásé, mely fönt honol mindig az ormon.
Ifjúság. Világosság. Teljessége a fénynek,
a legtávolibb tűzű csillagokhoz hasonlón.

Lebarnult ragyogó test, tűzzel-termékenyített.
Sötét a fű öledben; halántékod sötét fű.
Fekete korty a két szem, a téveteg tekintet.
Kék nappal. Fényes éjjel. Így jössz, fekete fényü.

Más fény nem kell nekem, csak ez az arany sötétség,
melyből fekete fű hajt, gyürűs fürtben ömölve.
Véremben, mely oly híven csak a te testedért ég,
már mindörökre éj van, s nappal van mindörökre.

Ford.: Somlyó György

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.

Manuel Altolaguirre (1905-1959): Hogy bele ne haljak




Hogy bele ne haljak,
láthatatlan álom-
városon keresztül
kergettem tevéled
sétálgató lelkem.
Csak mentem mögötte
és te nem is tudtad,
hogy a testem azért
kullog csak nyomában,
hogy bele ne haljon.

Te jöttél mögöttem
s testedtől a lelked
el akart szakadni.
A lelked követte,
hogy bele ne haljon.
Nem szeret engem, csak
a tested, a tested.

Ford: András László

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.

Ernestina de Champourcín (1905-1999): Szerelem




Szépségem szél-körömmel csiszolgatom, szerelmem.
Alaktalan leszek majd, mint por, leszek tied majd,
széthullva láthatatlan sikoknak kék egében.

A test nélküli bírást érted vágyom, szerelmem,
megérezni az édes tébolyt, hogy karjaid csak
az örökélet rózsás-berkét zárják körül.

Nem bírhatsz, míg a vágyad nem a meztelenségre
nyilt, mely a mondhatatlant zárolja le pecséttel,
ajkamra sem találsz, míg
a foghatóba ver csak szerelmed gyökeret.

Haszontalan kezed csak csillagokat ciróljon!
Csókjaiddal ne botlaszd testem száguldozását.
Ha bőröm tűzzé vált a Napban, tiéd leszek.

Ford.: Jékely Zoltán

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.

Rafael Alberti (1902-1999): Emlékezés a szerelemre holddal






Hold voltál ott a holdsugárban. Oly sugárzó
és nagy, ahogy a gyűrött, feldúlt ágyból kikeltél,
hogy az alvó, homályos ágyruhák azt hihették,
egy ismeretlen napnak fényforrásai lettek.

A hálószoba csöndes ciszternaként derengett,
mely magába fogadta fénylő vizek varázsát.
Szelíd sugárban úszott egy-egy hullám lebegve,
mit karjaid vetettek meghalni a falakra.

Mikor végül felértél a kristályragyogásba,
amin a messzi hold már ábrándosan merengett,
te, hold a holdsugárban, lehanyatlottál újra,
túlcsordulva, kilobbant fénnyel az ágyra csendben.

S mi mindent nem hozott még nekem a hold ez éjben,
míg magányosan kúszott feljebb a néma fákon.

Ford.: Somlyó György

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.

Luis Cernuda (1902-1963): Egy szót se szól ő




Egy szót se szólt ő,
csak kérdő testével közeledett,
mert nem tudta, hogy olyan kérdés a vágy,
melyre válasz soha nincsen,
lomb, amelynek ága nincsen,
föld, amelynek kék ege nincsen.

A szorongás csontok között is lel utat,
felszáll ereken át,
s míg szétterjed a bőrön,
az álom-szökőkutak
égre ívelnek húsból való kérdőjelekként.

Futó érintés,
röpke pillantás a félhomályban
épp elég, hogy megnyíljon a test,
hogy mohón vágyjék befogadni testét
egy másik álmodónak;
két fél – egy pár, hús-vér s hús-vér, álom és álom;
egyek alakban ők, egyek a vágyban, és egyek a szerelemben,
még ha az csak puszta remény is,
mert kérdez a vágy, s rá senki se tud választ e világon.

Ford.: Kálnoky László

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.

Vicente Aleixandre (1898-1984): Neked, élőnek




„Ha emberi testet érint az ujj,
az éghez magához simul.”

NOVALIS

Ha hosszan nézem karcsún omló tested,
folyót, melynek nem apad ki a medre,
tiszta víztükröt, hol madarak lengnek énekelve
s hol öröm borzongat, ha a hajnal megébred.

Ha szemedbe nézek, mély halál s élet szólit hírtelen,
éneke lebben az alig-sejtett, mély vízfenéknek.
Ha alakod látom, derűs homlokod: lángfényű kő,
melyen csókjaim szikráznak – soha el nem merülő
Nap fénye szikrázik az égő szirteken.

Ha ajkaimmal símulok e tétova zenéhez,
e mindig friss-fiatal zajhoz,
a föld lázához, mely a zöld között énekel;
test, nedves, könnyű suhanás,
mintha szökik s megtér a boldog szerelem.

Érzem, a föld forog lábam alatt
könnyen s tágan, mint a csillagok,
vidám nagylelküséggel, mint az égitestek,
kik tengert se kérnek, hogy fölé hajolhassanak.

Minden döbbenten áll. A föld szikrázva érzi,
hogy karjai közt meztelenül megremeg a tenger,
e lázas, sóvárgó acél, mely issza, issza
az aranyló lángot s részeg a ragyogástól.

Ragyog a teremtés. Boldog, szelíd béke leng el
suhanva, mint az öröm, mely sosem ér a csúcsig,
mint ha a szerelem felrepül sebes szárnycsapással
az égre, hol a legvakabb homlokokat koszorúzza a szél.

Nézni téged! Míg saját fényed ragyogja be tested,
e közeli zene, mely megszabja a madarak összhangját,
a vizekét, az erdőkét és a lüktetését, mely a teljes világ
megkötött része s mely most ajkaimon reszket át.

Ford.: Orbán Ottó

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.

Dámaso Alonso (1898-1990): A szerelem tudománya




Nem tudom. Szemed forrásából rám csak
Isten komor híre buzog, szádból pedig
csak lehellete egy kitáruló, szelíd
égi csűrnek, egy learatható világnak.

Tiszta kristály, vagy sötét rombolás vagy?
Nem, nem tudom… A teljes gyönyört elfedi
kozmikus kapzsisága s a csillagközi
szívdobogás, mely szerelemből árad.

Nem tudom, a halál, vagy az élet vagy-e?
Rózsát érintek-e benned, vagy csillagot,
Istent, vagy téged hívlak-e, ha jajdulok?

Mint vízben káka, nád, vagy föld süket köve,
csak azt tudom: tágas, szép délután ragyog,
csak azt, hogy férfi vagyok, s szívedhez futok.

Ford.: Csoóri Sándor

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.

Federico García Lorca (1898-1936): Amparo






Amparo,
míly magányban rejti házad
hófehér ruhádat!

(Jázmin s tubarózsa-tő
közt egyenlitő.)

Hallgatod: szökőkutad
míly csudásan csengve árad,
s gyöngéd, sárga tremolóit
kanári dalának.

Este látod, hogy remegnek
száz madárral cipruságak,
míg betűkkel hímezed
hallgatag a sűrü vásznat.

Amparo,
míly magányban rejti házad
hófehér ruhádat!

Amparo,
s míly nehéz a szó a számnak,
hogy: imádlak.

Ford.: Nemes Nagy Ágnes

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.


Gerardo Diego (1896-1987): Álmatlanul






Te vagy, s mezítlen álmod. Alszol. És nem
tudod. Nem is tudod. S ameddig éber
magam, virrasztok – álmaid legében
lebegsz: nyugodt hajó a habverésben.

A tér becsukta börtönét. Lekéstem.
A tűhegyű fagy úgy meredt elébem,
hogy érted, elrabolt rab, át e jégen,
kevés akármi szárny, amely repítsen.

Ez egy-tudat, mi biztos és kegyetlen,
hogy itt vagy, alszol, így, elengedetten,
bilincsbe-vert karomhoz ily közel, lám.

A sors mily sivár a rab szigetnek!
Virrasztok én, amíg – hajót a hullám –
az álmok árja téged ellebegtet.

Ford.: Hárs György

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.


Jorge Guillén (1893-1984): Magányos pőreséged




Magányos pőreséged
testéhez igazítva,
fény s levegő között
elem vagy, égi tiszta.

Az vagy! S oly egyszerű és
oly tartós, oly mezítlen,
hogy láttodtól megint
mesévé lesz a Minden.

Apránként tűnedeznek
a hétköznapi tárgyak
elénk. És mindegyik
csoda, bár nem varázslat.

Ronthatatlan boldogságok
lakják a nap-gömb testét;
ablaküvegen át
a szép természetesség

most hinti szét szilárd
csillagunk biztos fényét.
Nézd:mint lépnek a percek,
hogy egünket elérjék!

Ford.: Timár György

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.

Pedro Sainas (1891-1951): Árnyak





Hallod, hogy könyörögnek létezésért
ők, a bomlottsörényüek, az állatok,
ők, az árnyak, akiket mi ketten teremtünk
a távolságok határtalan ágyán?
Belefáradva a végtelenbe, a mérhetetlen
időbe, a névtelenségbe s az anyag vad,
olvasztó szerelmétől megsebezve
körvonalakért, napokért, nevekért kiáltanak.
Mert nem élhetnek igy tovább már,
az árnyak halálának peremén,
a semmi párkányán szédülnek árván.
Siess és jöjj velem,
nyújtsd ki kezed és nyújtsd nekik tested kitárt láng-
önkívületét! Majd ketten keresünk nekik
egy színt, egy dátumot, egy mellet, egy Napot.
Pihenjenek meg tebenned, a húsuk légy te! Tört szivárvány
nyugalom! S elnyugszik bolygó szorongásuk végre,
amíg szorítjuk őket égve
sóvár és veritékes testeink közé,
hol legelőre s nyugalomra lelnek.
Elalszanak ölelkező álmaink árján
egymást ölelve s így később ha messze vált már
testünk s ha éhségünkben már csak árnyakkal lakunk jól
túl a messzeségek határán,
ők, ők
majd emlékeznek, a múltjuk leszünk mi,
húsból és csontból való múlt,
az az idő, amely mivelünk elmúlt.
S egy lelkes árny suhan majd könnyü szárnyán,
álmuk lesz az, azt álmodják, hogy ismét visszatérnek
a halálos és rózsaszínü testiséghez,
melyben a szerelem megleli saját végtelenjét.

Ford.: Orbán Ottó

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.