Virágok ékes anyja
a szép tavasz közelget,
s az ébredő szerelmet
bő kézzel osztogatja.
A lágy zefir, csodáit
sóhajtva édes, zöld mezőket áhit.
Civakodó madárhad
csivogva röppen égre,
daluk a naphoz érve
panaszló hangon árad,
s a nap fénnyel borítva
szerelmesen figyel sirámaikra.
A zord fagy is megolvad,
kemény kötése ernyed,
sok apró, jégbe dermedt
kristálya már nem oly vad;
féktelen vágya ébred,
nyujtja magát sok újszülött növénynek.
De kínjaim, zord szépség,
nem érintenek téged,
vágyódva meg sem érzed
a tavasz ébredését,
mert nem hóból, mely lágyulón fölenged,
gyémántból van a kebled.
Ford.: Fodor András
Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek.
Magyar Helikon 1978.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése