Ezt a fölszegett fejet,
e zsarnoki különállást,
egyszer még Cupido, meglásd,
kemények alázza meg.
Élj hát ridegen, magadnak;
én tudom csak:
hódolsz Ámornak te majd,
mikor már senki se hajt
panaszára bánatodnak.
Ha fejed arany dicsére,
vénséged havaz majd fátylat,
s élted két szép csillagának
apadóban már a fénye;
ha gyülölt ráncok befonják
kedves orcád,
homlokod, és megfagyasztja
a gyorsröptű idő ezt a
jóillatú tiszta rózsát;
ha már magad elveszettnek
látod, s űz a szerelem –
érzed majd, mily gyötrelem
szeretni, ha nem szeretnek.
És majd sírni hall, szenyóra,
minden óra:
- Jaj nekem! bár megmaradt
volna szépségem, avagy
akkor így szerettem volna! –
S kiket sértettél, ezernyi
áldozata hívságodnak
szemed előtt vígad aznap,
látván bosszuját betelni;
és ezerfelé repülve
súgja fülbe
sorsodat a szerelem:
legyen annak intelem,
ki jármától menekülne.
Ó jaj, istenemre, hidd meg,
hölgyem, míg virulni látod
ezt a szép, kecses virágot,
nem élvezvén, elveszíted;
és mert elméd és tökélyed
nem csekélyek,
kevélységed sem nagyobb,
lásd: hódol minden dolog
a szerelem nagy nevének.
Ő vezérli az eget
örök,l ágy törvénye által,
s itt e földön hatalmával
perbe szállhatsz, úgy hiszed?
Mindent, ami mozgás, épség,
ami szépség,
ő ad, s ő az édes élet;
s jó sorsod bármint segélhet,
nélküle csak bús szegénység.
Mit ér arany serleged,
selyemben, brokátban járnod,
gazdag tetőfaragásod,
s kincsek hatalmát gyüjtened?
És mit ér, bár most imádjon
édes vágyban
a világ, s feléd epedjen,
ha nem lesz hálnod, kegyetlen,
csak magányos, hideg ágyban?
Ford.: Tótfalusi István
Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek.
Magyar Helikon 1978.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése